Őrizzük kincseinket!
(Kátai Feri bácsira emlékezve)
Aki írni születik, annak írnia kell
akkor is, ha tenyerét ásó, kalapács sebzi,
nyakát húzza a kubikos talicska istrángja,
az a kövek és szavak rabszolgája, s a míves
generációk életben tartója örök időkre.
Fagy csikordul, hullik a hó,
Táncba hív a muzsikaszó.
Szilveszteri bolondságok,
Bőségtálban finomságok.
Csupa szürke, sárga és fekete,
ahogy lassan csendesül a város,
ahogy a nap megint megpihen,
tétován, mélán és hidegen…
Ahogy éveid múlnak, az emlékek fakulnak.
Soha nem tudhatod, mit is hoz a holnap.
Lehetsz magányos tölgy, bölcsen a hegytetőn,
lehetsz sudár fenyő, ég felé révedőn.
Miért támad fel mindig a szél
szétszórt szavakat tépni meg?
A károgó varjak hangját
vajon ki érti meg?
Őszi szellő dúdol,
Port kavar a légbe,
Elszálltak a fecskék,
Melegebb vidékre.
Arany színű pávatollak
hevertek ott a fák alatt,
a dónáti kiserdő mélyén,
hol a nyár hűs maradt.
Kipihente magát a föld,
Homlokán, sarjad már a zöld.
Álmából ébred a határ,
Rügyeiket bontják a fák.
Újjászületik az élet,
Kelnek sorra a vetések.
Simogató langyos szellõ,
Zöldellik a kenyérerdõ.
Csöppke madárka csicsereg,
Kikelet, kikelet, kikelet.