Verseim II. Kilincsre léptem – válogatás
Az én tanyám
Már rég jártam erre,
azóta megnőttek a fák.
Emlékszem a kertre,
hóerdőt nyílt a mák.
Öntöztem minden este,
prédálta színeit a nyár.
Pipacsra ült, álmát kereste
egy megfáradt katicabogár.
Jó emlékezni újra,
bár a busz továbbsuhan.
Kedves fehér tanyámra,
hol éltem oly boldogan.
Gyermeknyi időm oda,
kinézek még az ablakon.
Barna tarlók, bálák hada
int, eltűnök az úton.
Szentes – Lapistó, 1989. július 30.
Az út
Hol úri kocsik kavarognak,
ott mélyed a büszke tekintet,
még távoli cél heve lüktet,
vággyal teli így kanyarodnak.
Szentes, 1991. március 9.
A létről
Miből leszünk?
Porból vagy kenyérből…
Kínos kényszerből…
Lázas szerelemből…
Miért leszünk?
Bután botladozni,
kincseket találni,
sírokra hajolni.
Hová leszünk?
Vén-diófa ágyba,
üres, mély magányban
egy aktastócba zárva.
1991. március 23.
Időharc velem
Lecsorog az óramutató,
az állandó, csendben baktató.
Kedvetlen szemem szobám
sarkán megáll bambán:
Beszélni kéne valami jót,
csinálni embernek valót.
Nyugtalan roham velem,
folyton éhező szerelem,
mi részem az egészben,
szörnyű nagy reménytelenségben,
mert nem lelem helyem,
ma sorsom fénytelen.
S ha nem engeded el kezem,
talán el sem esem.
Segítesz lágyan lebegnem,
törékeny szívedben pihennem.
Még szunnyad a holnap.
Hitem biztatást nem kap.
Csak rám hull az ázott idő,
fekete felhőtemető.
Lecsorog az óramutató,
az állandó, csendben baktató.
Szentes, 1991. szeptember 15.
Őszi visszhangok
Leveleik elsírják a fák,
gesztenye lepedő a füvön,
hol a tegnapi fényözön?
Hol a tegnapi fényözön?
Elmálló pókhálón átlátszó
vízcsepp könnyű lebegés,
parányi álomba merülés.
Parányi álomba merülés.
Folytonos finom fonalat
élet és elmúlás között
a borongós ősz kötött.
A borongós ősz kötött.
Megérett sorsú szeptember,
kormos, vér ízű október,
sárszagú vén november.
Sárszagú vén november.
Recseg-ropog az avar,
Talpam alatt szép szín kavar,
csíp a szél, öledbe zavar.
Csíp a szél öledbe zavar.
Mert jó meleg van nálad,
mert úgy elveszem karodban,
mint puha pillangó a porban.
Mint puha pillangó a porban.
Szentes, 1991. október 20.
Kilincsre léptem
(Emlékezés a jugoszláviai háborúra)Kilincsre léptem,
mint ha aknára léptem volna,
mint ha kifordult szívemet láttam volna,
pedig csak az ajtó dőlt ki,
meg a falak, meg az életünk.
Teli a kút vegyszerrel, és a levegő.
A csecsemő bennünk hal el,
a föld velünk lesz teli,
meg mindennel, ami élni mert valaha.
Még az Isten sem lázad, látva
művét, hogy megy tönkre!
Bűnösök behívóit viszi a szél:
Előre a sorban, elsőnek halni!
Hiába sír, a szerelmes álmai,
könnyei vége a sír, valahol!
Vagy a menekülés, mint
egyedüli remény…
Kilincsre léptem,
mint ha aknára léptem volna,
mint ha kifordult szívemet láttam volna,
pedig csak az ajtó dőlt ki,
meg a falak, meg az életünk.
Szentes, 1991. szeptember 23.
Téli társalkodó
Kávé illata illan a falra.
Tűzön lágy levesem keverem.
Kint zördül a szél, arra
koppan az ág egymásba hevesen.
Fázik a vándor, lábnyoma reccsen.
Csizmája csikordul alvó porokon.
Itt pára pereg, arcomba freccsen,
gőz levegőn folyik szét konokon.
Megszólal minden, mint toll a papíron.
Szentes, 1991. december 10.
Arcát a porba rajzolom
Nézd, ilyen volt ő, az apád!
Arcát a porba rajzolom, lásd
szemét, mosolyát, szája alakját.
Ha már kezét nem érintheted,
legalább így ismerd, érezd őt.
Hangja dallamát hallani véld.
Nem lehet a miénk többé.
A kilőtt házak fölött az ég
Gorazde romjaira könnyezik.
Csak ég a halál, nincs fénykép,
mi őrizné ifjú katonánk
nyírott mezőnk bíbor hantján.
Arcát a porba rajzolom,
e porrajz csak miénk,
míg nem söpri szét tank,
golyózápor, halálsár.
Károg a hajléktalan
magányos remény.
Remény?
Mi az e háborgó létben,
Ha nem Te, s majdan Béke?
S majdan lesz-e?
Seb teli lélekkel örökkön örökké
bennem égő arcát a porba rajzolva…
Szentes, 1994. április 22.
A szél
Érzed, ahogy csókol a szél?
Mily hűvösen, és melegen mégis.
A parázna, arcodhoz ér, s átjár
csontodig hatolva, mint nem létező
érintés titkos láza olykor-olykor,
ha egyedül vagy, ha félsz.
Kérsz szerelméből kicsit?
Nem sóher ő, a tiéd. A tiéd az
egyetlen őszinte ölelés
a pirosan parázsló nap alatt.
Válladra hajol, szemedbe néz,
égsz, veled ég, s örül,
mert mosolyod ellophatja ő.
Szentes, 1997. november 1.
Szétszórom a rosszaságom
Csak kicsit vagyok rossz hirtelen,
mint hideg, széparcú idegen, ki
titkot titokkal rejtő, önző
zsákutcaszavú, s szertelen.
Csak kicsit leszek rossz, azt hiszem,
szállok a széllel, mint védtelen
légi játékos, nagy madár,
s nem riaszt majd a nap se már.
Csak kicsit lennék rossz, istenem,
s nem fájna akkor semmi sem,
kavicsba rúgna a szó, a sértő,
mert szikla volnék, vagy jeges lejtő.
Csak kicsit legyek rossz még egyszer,
S megszólít az égi menedzser:
Te komisz kamasz, lassíts! Várj! –
De mégse… Csak kicsit, csak egyszer?
De hisz önmagunk fogadni el
kicsit rossznak, olyan jó.
Boldog rosszaság, békés álom,
szétszórom, tiéd a rosszaságom!
Szentes, 1998. július 24.
Hatórai állomás
A kéttornyú az őszi égnek mered.
Este hatkor az állomás, mint mindig,
zajos, szmogos, kénytelen kavarog.
Ki-ki áll, s a múló napon mereng,
ki-ki téblábol, futva az idővel.
Amott három hajléktalan váltja a világot.
Hideg a föld, mellettük kutya, koszos kabát.
Olcsó bort rejt a kólásüveg.
Poharat hozzá kukában kerestek.
Egyik el-elhever hanyagul,
Folyik a szó, fogy a tartalom.
A forgatag rájuk nem figyel.
Odébb szerelmespár, kezük egymás kezében.
Boldogan csevegnek, puszi is cuppan épp.
Amaz három csak váltja a világot.
Ki-ki téblábol, futva az idővel.
A busz elindul, egyik a másikat követve.
A forgatag senkire sem figyel.
Szeged, 1998. október 22.
Téli emlék
A kislány előtt rajzpapír fehérlik,
az asztalra fényt petróleum permetez.
Túl a kockaüvegen álmodik a kék világ,
mit csodaszínkristály-lepedőn, puhán
heverő hóerdő közepén, mint fénymásolaton,
vagy sok-sok tükörben látszón,
katonásan sort álló villanyoszlopok varázsoltak.
A kislány rajzol, el ne tűnjék az idő,
hisz nem rég még hógolyót formált, s azt
a kristálypor közé dobta. Szétszórta a
törékeny havat, mint szíve melegét most
a papírlapra színes vonalakkal szórja.
Kint kicsiny lábnyoma is megfagy reggelig,
Bent az ironkék ég a papírszínű hóval ébred.
Szentes, 1998. december 11.
Szerző: Dömsödi Teréz
Folytatása következik…