Mai modern mesénk…
Hol volt, hol nem volt, és azt mondjuk, hogy már ez vagy az nincs is. Hogyan is hihetnénk és tudhatnánk, hiszen minden megváltozott. A mai meséken még mi, felnõttek is megrémülünk, miközben az életünk sem különb egy jól szerkesztett és rosszul rendezett horrorfilmnél.
Sokszor, egyre többet gondolok vissza a gyerekkoromra. Arra a békére, nyugalomra és tisztaságra, amelyben akkor a gyermeki lélek egészségesen fejlõdhetett. Olyan egyszerû volt minden, a fehérre meszelt falak, az alacsony, szerény kis szobák, a petróleumfény, a ház körül szaladozó egészséges tyúkok és ludak boldog képe. A mai gyerekek többsége ezt már el sem tudja képzelni. Csak a tévé, a számítógép, az üvöltõ ütem-örület és kész, hisz más képlet szerint élünk. Ma már nagyobbak lettek a szobák, modernebbek a berendezési tárgyak, az élet elképzelhetetlen villanyfény nélkül, és mégis mennyi minden hiányzik. Ha belenézünk õszintén abba a tükörbe, amelyet a gonosz boszorka tart nekünk, bizony csak azt látjuk, hogy valahol valami nagyon elromlott: rajtuk is, bennünk is és a tõlünk kívülálló világban is. Mennyivel boldogabb volt az a gyermek, és mennyivel õszintébb volt a jólelkû öreganyó, aki a könyvek lapjáról leste a kívánságainkat. Adott valamit valamiért, tudtuk, hogy ami jár az jut is, nem kell reszketve gondolni a holnapra, mert megbízható és kiszámítható körülöttünk az élet.
Képzeljük el, hogy a jó tündér mégis csak gyõzedelmeskedik, mert gyõzedelmeskednie kell. Türelmetlenül várjuk már, de annál makacsabbul hiszszük, hogy nincs messze az idõ, és újra, ahogy régen, megint minden szép lesz. Megnyugszik a lélek a gondolattól. Annyira kicsi kellene ugyanis, hogy enyhüljenek a bajok, mert az élet valójában az egyszerûségrõl szól, az örömrõl, a biztonságról, és az elnyûhetetlen szeretetrõl. Amint visszafordulunk a természet felé, amint elhisszük, hogy minket illet tudása, valójának megértése, s ahogy ki sikerül játszani az ellenünk ható erõket, elérkezik az a semmi máshoz sem hasonlítható érzés, békesség, nyugalom, ami a célunk, értelmünk ezen a földön. Mennyivel egyszerûbb és könnyebb lenne az élet hátat fordítva a sárgacsekkes iszonyatnak, a gyomorideg próbáló szituációknak, a kiszolgáltatottságnak, mindannak, amit nagyvonalúan csak a civilizáció fejlõdésének hívnak. Egy olyan álruha ez, amibe minél jobban belecsavargózik az ember, annál inkább kilóg belõle a lába, és fázik, és reszket, de azért megy, mert úgy mondják, elõre kell menni!
Ebben az elõrében azonban hátrább jut a bolygónk, fogy az életterünk, kivesznek mellõlünk élõlények, betegszünk és gyengülünk. Persze, hogy azt mondjuk, ez a szép, mert mindenki más is azt mondja. S amíg nem mondanak mást, nem mondhatunk mást. Csak abban bízom, amint írom ezeket a sorokat, oly végtelen nyugalom van bennem, s ha ezt a nyugalmat az Olvasóm is érzi, már nem írtam hiába.
Csupa egészséges zöldet, rengeteg vidáman bogarászó kisállatot látok magam körül, önfeledtek és mosolygós arcúak az emberek, újra egészségesen süt a nap, nem “tükörbõl”. Egyszerûen megszûntek az ártó erõk!
Lévai Karola