Testum Opium Sanctorum
November az emberes hónapjaink közt a harmadik, amikor meg kell mutatni az érzéseinket eltávozott családtagjaink, barátok és jó ismerõsök iránt, akik hatással voltak életünkre, vagy így, vagy úgy.
Az enyészet és Szent András havának is hívják, nyelvújítóink a XVIII. században a gemberes elnevezést ajánlották.
A hónap elsõ napjaiban, a halottakra emlékezünk a kelta kultúra óta. Úgy hitték, a halottak összekavarják az élõket, a lelkek birodalmában, ezért a biztonság kedvéért harangoztak.
Halottak napját a halottak estéje elõzi meg, ezt a halottak vigíliájának is nevezik, nevezték régen, amikor egy – két órát harangoztak a halottak emlékére.
A németektõl, a XIX. században vettük át a sírok látogatása mellett, koszorúk sírra helyezésének, gyertya vagy mécses gyújtásának szokását. S tesszük ezt napjainkban, feldíszítve friss virággal eltávozott szerettünk örök nyughelyét. Talán még meg is állunk a sírja mellett rágondolva egy pár percig. Ha néhány pillanatra is, de ilyenkor nem tagadjuk meg az eltávozottakat, annak ellenére, hogy azután sietve megyünk tovább, mert az élet nem áll meg. A fájdalmas, megváltoztathatatlan tudomásulvételekor egy kicsit más a helyzet. Gyakran nem teszszük a szomorú hírt az újságba, megtagadva a búcsú lehetõségét a régi munkatársaktól, ismerõsöktõl, gyerekkori barátoktól. Nem kerül ki már a kapukra sem az értesítés, mert félünk. Talán joggal, talán nem, de félünk, hogy illetéktelenek hamarabb érnek haza, s segítenek felszámolni az elhunyt hagyatékát. Félünk, vagy titkoljuk szerettünk távozását? Egyszerûen egyedül akarunk maradni a fájdalmunkkal, mert szégyelljük bánatunkat, a könnyen kicsorduló könnyeinkkel. A gyász feldolgozásában legnehezebb az elsõ év. Átélni a fontos évfordulókat, kialakítani az új életünket, de NÉLKÜLE. Nagyszüleink, talán még szüleink is a gyászév alatt fekete, de legalább sötét ruhát hordtak, nonverbális jelzésként a gyászoló körül élõknek. Ma már azt mondjuk, nem a külsõség számít, ez igaz szerintem is, de hagyományunk egy gyökerét vékonyítjuk.
Novemberben kimegyünk a temetõbe, mindig, de kevesen teszik meg év közben. Sajnos sok síron, egész éven át ott a koszorú, ami már elszáradt. Bízom benne, hogy a sírban pihenõ ember emléke nem fakul, nem szárad ki soha, mert az hal meg igazán, akit elfelejtenek. Ilyenkor emlékezünk a szentekrõl is, de nem csak az egyház szentjeirõl, hanem azokról a hús vér emberekrõl is, akik szentként éltek, dolgoztak, s minden cselekedetük a segíteni akarásról, az emberségrõl tettek tanúbizonyságot, csendben egyszerûen éltek. Úgy gondolom, õk a minden napok szentjei, mindannyian ismerünk ilyen embereket.
Ez a nap, „Testum Opium Sanctorum”, azaz minden szent hat a valaha élt igaz emberek tiszteletére, éljen bármikor, több száz évvel ezelõtt, vagy esetleg napjainkban, a szomszédunkban. Ebben a hónapban gyakrabban gyújtunk gyertyát, mert jól esik nézni a lángját, melegséget hoz a szobába, lelkünkbe. A láng Krisztus jelképe, aki meghalt az emberekért, hogy elhozza a megváltás fényét, a reményt. A gyerekeknek saját kis reményüket, akik várják, hogy Erzsébet és Katalin megrázza a szoknyáját, leessen az elsõ hó. Remélve, így biztosan el tud jönni szánkóján december elején a Mikulás. A férjhez menni akarók, András napkor már „biztosíthatják” magukat, hogy ne maradjanak pártában.
Ady Endre szép soraival kérek mindenkit, õrizze meg emlékezetében szeretteit, akik már a más világon vannak, de emlékezzünk rájuk, ne csak ezen az ünnepen, valamennyi személyes ünnepen is, de néhányszor a minden napokon is.
„ Óh hányszor kell a sírra néznünk,/ Hogy vigasztaljuk önmagunk,/ Dobjuk el a tettetõ álcát:/ Ma ünnep van, sírhatunk.”
füredi zsuzsa