Vukovich Sándor: Naplemente
A tenger kékjén fölszakad
Az ég, s piros ködöt
Tereget, felhõk puha dunnájára.
Az arany gömb vak ragyogása
Áttör minden láthatatlan falon.
Míg a borostyán tenger mélyén
Gömbölyû kövek lapulnak.
S puha tûlevelû, bolyhos
Fenyõk a partra hullnak.
A nap a föld alá bújni készül,
De még utoljára lángra gyújtja a vizet.
Távoli hullámok vergõdnek a
Partra nyúlva, könnyed távoli szél sóhajától.
A sötétség lassan fátylat borít
S elröppen minden múlandó pillanat.
A napkorong vörösen merül tovább
Folytatja örök útját, s egyre csak izzik, s izzik,
Amint egy hegy fokán szétfolyik arany vére.
Makarska, 2010.05.31.
AZ ÚT
Utunkat fel és le
Egyaránt járjuk.
Omladozó sötétségbõl
Angyali ölelésbe.
S míg élünk, a képzelet
Lebegteti elénk a célunk,
Akár egy délibábot
Tele minden torzképpel,
E törékeny, fáradt remegésben.
2010.05.26.