Szókimondók
Illyés Gyula elõrelátóan írta: “Jöhet idõ, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni.” Olyan személyek monogramját rögzítettem, akik a véleményüket vállalták és kimondták. Utódaik – valószínûleg – ismerik a történteket.
A korszak e mozaikjairól alig beszéltünk, csak szûk körben. A véleménynyilvánítókat szakmai ismereteik, szorgalmuk alapján teszteltük. P.F. az elsõ világháborúban részt vett. Az építõiparban, majd 1953-tól (Martfû), a cipõgyári mûszakok kezdetét, végét is síphanggal jelezték. De a munkaidõ alatti szokatlan sípolás hosszabb ideig tartott. A gépek leálltak, a termelés is, jelezve Sztálin J. V. halálát… Az emberekre különbözõ képpen hatott a hír. Politikailag elkötelezettek véleményét a sajtó, rádió nyilvánosságra hozta. Más magatartás is volt. P.F. halkan megjegyezte. “meghalnia régen kellett volna”. Véleménye terjedt… Az illetékesek életkorát, munkáját tették a mérleg serpenyõjébe. Így kijelentésének nem lett következménye. A másképpen gondolkodó embert a munka éltette. A nyugdíj lehetõségével nem élt, tovább dolgozott.
B.J. harminc évvel fiatalabb, a II. világháborút szerencsére túlélte. Az építõiparban szorgos munkájáért felvett fizetése, és a feleségéé, a család szerény életlehetõségét fedezte. Így lányaik nevelését, taníttatását. A párt, gazdasági vezetés a terv békekölcsön jegyzések éveiben egyhavi kereset arányában jelölte az öszszeget. Gazdasági, társadalmi szervezetek vezetõinek, bizal-miknak elsõ helyen kellett példát mutatni. A segédmunkások ezer forint alatt kerestek, a szakmunkások valamivel fölötte. B.J. munkatársa ezer forint fellett jegyzett. Ezt a példát nem örömmel fogadták, követték. B.J. ötven forintot volt hajlandó jegyezni. Az illetékesek nem fogadták el, de elnézték neki, mert szakmailag jelesen tevékenykedett. Úgyszintén még néhány hasonlóan gondolkodónak is. A kölcsönjegyzések a hivatalos tájékoztatás szerint “sikeresek”… Ez egyenlõ volt 11 havi bér 12 havi munkáért.
Epilógus: A korszak dolgozói a háború után az ország képét látva munkába fogtak. “Se pénzért, se ingyen.” Ebédet kedvezményes áron, dán, kanadai, svájci ruhákat, cipõket adtak 1946-ban. Év közepén egy heti bérért egy Ludas Matyit vehettünk. Az ötvenes években javulást reméltünk. A vélemény még a politikailag elkötelezett emberek részérõl is az volt, hogy “nem ilyen lovat akartunk”. A kölcsönjegyzõk közül néhányan szerencsések lettek. M.J. kubikos egy kötvényével ötvenezer forintot nyert. Ebbõl a Hékéd telepi családi házát felújították.
Kátai Ferenc