Az építõipar 1948-as államosítását követõen bevezették a munkateljesítmények “dekádonként” egyenlõ, tíznaponkénti elszámolását. Idõs szakemberek a tanult munkafolyamatokkal dolgoztak, így a “szorosnormákat” nem bírták teljesíteni.

Ennek arányában csökkent a keresetük. Politikai, mûszaki vezetõk “munkaversenyekkel, ve-télkedõkkel“ igyekeztek biztosítani a normák teljesíthetõségét. A “versenyekbe” belefáradtunk.
A mezõgazdaság szövetkezeti, nagyüzemi termelési módra való szervezésével sok nõ és férfi az építõiparba került. Gyakorlati ismeretek nélkül, alacsony százalékot értek el. Majd többen elsajátították  a munkafogásokat, szakmunkásvizsgát is tettek. Az építõmunkások befogadták õket, és mellettük gyakorolhattak.
“Osztályidegen” Budapestrõl “kitelepített” családok kerültek Jász-Nagykun-Szolnok megyébe. Fizikai munkában szerzett gyakorlat nélkül segédmunkások lettek. Szentirmai Ernõ honvédezredes és lánya 1952-ben a martfûi cipõgyár és lakásépítkezéshez került, a nõket, férfiakat összeverbuváltak. Az elvégzett munkát sem tudták összeírni, így ötven százalék  körüli teljesítményeket írtak tíz naponként a faliújság utolsó sorába. A brigádok teljesítményük szerint felülrõl lefelé sorakoztak. Ez a versenyszellemet ösztönözte volna…
A Szentirmai név írásánál az idõráfordítással, krétával takarékoskodva Imrai Ernõ rövidítést írtak. A korszak humorának gondolhatnánk.
A “Szent” elhagyása településneveknél is jellemzõ volt, Kunszentmártont pl. Kunmártonra rövidítették néhányan…
A hajdani életképek tanulságosak lehetnek.

Kátai Ferenc

Ez a bejegyzés 2006 03 13 19:52-kor készült és a következő kategóriákban található: Újság cikkei. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.