Sajtószabadság?
Gutenberg 42 soros nyomtatott bibliája 1450-ben látott napvilágot, majd 23 év múlva Hess András Budán megnyitotta az elsõ magyar nyomdát. A nyomtatással szinte egy idõben azonban, nemsokára megjelent a cenzúra is.
Szerencsétlen és szomorú sorsú II. Lajos királyunk rendeletet küldött az õsi magyar városba, Nagyszebenbe, hogy Lut-her Márton veszedelmes és izgató iratait nyilvánosan égessék el. (Két esztendõvel a mohácsi vész elõtt királyunknak nincs nagyobb gondja, minthogy könyvet égetessen el.)
Az 1848-as forradalmunk többek között a sajtószabadságot és a cenzúra azonnali eltörlését is követelte. A tömegek nyomására egyik pillanatról a másikra de facto – külön jogalkotás nélkül – valósult meg a sajtó szabadsága. 1848 március 15-én a forradalmi ifjúság által vezetett tömeg a déli órákban elfoglalta Landerer és Heckenas nyomdagépeit, és kinyomtatták az elsõ cenzúrai engedély nélkül készült kiadványainkat: Petõfi Sándor Nemzeti dalát és a Tizenkét pontot.
A helytartó tanács néhány órával késõbb tudomásul vette (kénytelen volt), hogy a cenzúra hivatalosan is megszûnt. Ezt követõen a Pozsonyi Országgyûlés megalkotta a sajtótörvényt, és a sajtó meghatározó szereplõi önállósult hivatásos újságírók lettek. A korábbi mûkedvelõi indíttatású írástudók helyett ekkor lett valódi szakmává az újságírás. A megváltozott viszonyok tették akkor lehetõvé, hogy Kossuth Lajos immáron “valóságos” lapszerkesztõ legyen, majd tegye igazán korszerûvé a magyar politikai sajtót.
Az 1989-es rendszerváltás óta hazánkban is gomba módra jelentek meg – sajnos sokszor igénytelen – újságok is. Pedig az újságíróknak nagy, mondhatnám óriási a felelõsségük.
Rendkívül fontos, hogy a politikai rendezvényekrõl, önkormányzati ülésekrõl hiteles elfogulatlan tudósítást adjanak, még ha csak néhány sorban is. Nem csak a “nagy pártok” képviselõit kell idézniük, hanem adott esetben a néhány fõvel rendelkezõ civil szervezetek képviselõit is. Ha valamelyik “civil” szervezetnek, vagy képviselõjének jó gondolatai vannak, jók a meglátásai, azt nem kell szégyellni, nem kell befogni a füleinket, nem kell éppen akkor kazettát cserélni, hanem le kell közölni, még akkor is, ha nem parlamenti pártot, vagy szervezetet képviselnek a felszólalók, a véleménynyilvánítók.
A sajtó szabadsága véleményem szerint ezt is jelenti. Tudom, agyon lehet hallgatni tényeket, lehet a lap oldalszámi korlátaira hivatkozni, de nem ez a követendõ út. Cenzúra már nincs, de lehet azért a háttérbõl súgni, lehet az elõzõleg leírtakkal kapcsolatban nemtetszésnek hangot adni, és már fontos részek ki is maradhatnak a következõ tudósításból.
De lehet az éppen aktuális választásokra tekintettel, nagyobb figyelmet szentelni a szavazatokért viaskodó pártok képviselõinek szavaira, még akkor is, ha azoknak igazából valós mondanivalója nincs, csupán a szereplés a célja.
Az ilyen “tudósításokat” inkább mellõznie kellene az újságírónak, ha szakmai rangot szeretne kivívni magának és az általa szolgált sajtóterméknek.
Nem kellene szégyellnie a sajtónak, médiának a hiteles közlést. Nem csak a “nagy pártok” képviselõinek vannak jó gondolatai, a város életét elõre mozdító, elõre vivõ tettei. Ezekrõl is be kell számolni.
Ne égessünk könyveket, ne hallgassuk el mások gondolatait, ne fogjuk be a fülünket.
Ezzel is ünnepelhetjük együtt 1848. március 15-ét, amikor is többek között megszületett hazánkban a cenzúra nélküli, szabad sajtó.
Dr. Papp Zoltán
PÁLMÁSOK SZÖVETSÉGE
– Fizetett közlemény –