A Vajas
Koratéli szerda délután volt. A nap, vakítóan tûzött, ám a felhõk olykor – olykor váltakozó kék – szürke – sötétlila színjátékkal festették meg az eget. Anya a szokott idõben jött haza, de most kicsit idegesebben dobta le a kulcsokat, majd rázuhant az elsõ székre.
– Nagyon kifáradtál, látom! Nehéz napod volt, – állapítottam meg kíváncsiskodón.
– Nem, a mai nap is átlagos volt, csak most, amikor jöttem haza…
Összébb húzta magát a széken, térdeit szorosan egymáshoz zárta. Egész termete sokkal kisebbnek tûnt, mint amilyen valójában az én anyukám.
– Az egyik Szabadság téri nagy sárga kukánál ott állt egy ember, – kezdte a történteket.
– Ahogy megláttam, éppen egy vajkrémes tégelyt emelt ki a konténerbõl. Levette a tetejét, nagyon megörült, amikor meglátta a benne lapuló eledelmaradékot. Koszos mutatóujjával jó nagyot merített belõle, és a szájához emelte. Benyalta a tégely teljes tartalmát csak úgy.
Megborzongott, szemmel láthatóan kirázta a hideg, ahogy mesélt.
– Zsemlét nem kukázott hozzá a barátunk? – vágta ki az ajtót az öcsém, csak úgy repült vele a konyha közepéig.
– Hallgass már! Egyáltalán mikor fogsz a leckédhez? – szóltam rá.
Anya elkapta a karját, és maga mellé húzta. Péter 12 éves lesz novemberben. Értelmes fiú, átlagon felüli makacssággal megáldva. Ahogy anya megszorította a karját, elcsendesedett.
– Ülj ide! – húzta az ölébe. Peti engedelmeskedett, én pedig figyeltem: mi történik most?
– Tudod, hogy apátok tavaly miért halt meg a fõvárosban? Ez az ember, akit most láttam…
– A „Vajas”… Vágott közbe az öcsém nyeglén.
– Ha úgy akarod hívni, a „Vajas”, – folytatta anyu. – Ez az ember is, meg apátok is az volt… Hajléktalan.
– De apa nem tehetett róla. Azt mondtad, kitették a munkahelyérõl, és nem tudta feldolgozni ezt a kudarcot. Nem tudott munka nélkül többé a szemünkbe nézni, ezt mondtad! Így volt, nem! Okvetetlenkedett az öcsém.
– Igen, így volt. S vajon a „Vajas” mirõl tehetett? Ez az ember lehetett úgy 65, de az is lehet, hogy 70 éves. A nyomor és a megaláztatás szétrágja az emberi testet. Apátok viszont még nem volt negyven, és már nincs többé, mert nem akart, félt volna így élni, mint a „Vajas”. Érted már, kisfiam, hogy miért nem szólhatod meg a másik embert?
Mind a hárman szótlanul néztünk magunk elé. Anyu két könnycseppet törölt le az arcáról, és tétovázva felállt. Odébb pakolta a táskáját, a kulcscsomót, majd ezt mormolta:
– Pedig hazajöhetett volna. Én nem bántam volna, most se bánnám, ha egy éhes szájjal többrõl kellene gondoskodnom. Aztán csak lett volna valahogy…