Kovács Ivánné: Kezeink (Férjemnek)
Valamikor, réges-régen
Az nyerte meg szívemet,
Séta közben szerelmesen
Megfogtad a kezemet.
Fiatalon, reménykedve
Terveztük az életet,
S évek múltán, egy szép estén
Megkérted a kezemet.
Évek során, szépen, sorban
Két kislányunk született,
Könnyes szemmel, meghatottan
Simogattad kezemet.
Mint fészek a kis madárkát,
Úgy óvott a tenyered,
Hideg télben jólesõen
Melengetted kezemet.
Hogyha voltak gondterheltebb,
Haragosabb napjaink,
Éjszakánként békülõen
Fonódtak a kezeink.
És amikor az életben
Bús bánat, vagy öröm ért,
Ösztönösen, bizalommal
Nyúlt kezed a kezemért.
Ha öregként majd betegség
Gyötri meg a testemet,
Legyél ott, és bátorítón
Szorítsd a kezemet.
És ha egyszer mindörökre
Lehunyom a szememet,
Csókold meg, és szépen, lassan
Engedd el a kezemet!