Postai történések
Soós László postamester a harmincas, negyvenes években a hivatali munkája után a nagyhegyi Sóshalom tetején szil-, tölgyfák alatti tornácos házában pihent. Környékén kertészkedett. Népszerû emberként tiszteltük. Boros István nagyhegyi vendégmarasztalója sáros területén lelkiismeretesen kézbesítette a postai küldeményeket.
Baracsi postás a város keleti részén dolgozott. Ismerte az embereket, azok is õt. Szorgalmasan végezte munkáját. Unokabátyám Isztambulban 1931. március 5-én adta postára levelét. Szentesre érkezését 1931. március 7-én 18 órai idõponttal dokumentálták a postai bélyegzõvel. A következõ nap a címzett megkapta. 1944-ben Erdély Udvarhely megyében feladott levelem két-három nap alatt Szentesre, szüleimhez érkezett. A válasz is hasonló idõ alatt hozzám.
A szentesi vasútállomáson a személyvonatokhoz kapcsolt mozgópostába bedobott leveleink gyorsan a címzetthez jutottak.
Napjainkban telefon, gáz, villany, víz számlák, OTP levelek érkeznek postai dátumbélyegzõ nélkül. Így nem lehet az érkezés idõpontját szükség esetén igazolni. Veszprémi levelet 48 Ft-os bélyeggel láttak el 2004. december 21-én. Kecskeméten 23-án és 28-án lebélyegezték, 2005. január 3-án kaptam meg. Budapestrõl is 4-5 nap alatt érkezik olykor a küldemény. Ilyenkor az isztambuli 1931-es levél jut az eszembe… A postai szolgáltatások díjai viszont magasak a kis és átlagjövedelmekhez viszonyítva.
A Petõfi utcai posta dolgozóiról tények: nõk, férfiak szorgalmasan vették fel a küldeményeket. Szántó Imréné, Dömsödi Mihályné és társaik. A telefonvonalak építõi, karbantartói Bondor Sándor, vezetésével: Szántó Imre, Szántó Ferenc, Szabó László… gyalog, kerékpáron, vállukon, vonaton vitték az anyagot. 1953. végén 1954. elején mínusz 20 C. fok körül volt a hõmérséklet, a hó térdig ért. A vasútvonal melletti vezetéket a zúzmara vastagon terhelte, elszakadozott. A szerelõk kicserélték. A vonaton együtt utaztunk az orosházi, szolnoki vonalon sokszor. Szabadég alatt dolgozó sorstársak voltunk.
A posta szerelõi 1991. július 1-én kötötték be a telefonvonalunkat. Majd “privatizálták”. Jobb nem lett. A telefon cégek “elõnyösebb” ígéretekkel zaklattak Hódmezõvásárhelyrõl, Budapestrõl, Nyíregyházáról. Még 21 óra után is telefonáltak személyiségi jogokat sértve. A beszélgetést már a velük kötendõ szerzõdésnek vélték. Mûtétek, három hetes gyógykezelés után voltam, már gondoltam, kérem a következõ mûtétem elvégzését, ott hátha nem érnek utol.
Az agitatív szervezõk, ha el hiszek, ha nem, az átlagember reklám nélkül is tud választani. Kénytelenek voltunk levélben közölni: felejtsenek el bennünket. A szervezõk erõszakos manõvereit elmondtam az egyik szentesi illetékesnek. Ugyanebben a témában akkor sorstársam is panaszkodott. Válasz: Ez ellen nem tudnak tenni semmit. Szólás-mondásunk: “Ez van, ezt kell szeretni?” Ebben a témában törvényes keretek kellenek, a zaklatások megszüntetése érdekében is.
A közelmúlt postai dolgozóiról oldalakon át lehetne emlékezni. Sajtókihordók: Boros Istvánné, Tokai Ferencné és lánya, akik embert próbáló munkát végeztek. De az újság terjedelme véges. A posta jelenlegi helyzete viszont ismert…
Kátai Ferenc