A Kurca mellől a Don folyóhoz…
A harmincas évek elején épült a szentesi Simonyi Óbester Huszár Laktanya. Legénységét a környékrõl, távolról, ruszin területrõl verbuválták, sorozták. Földvári Nagy Dezsõ (szentesi születésû) emlékeit vázolta 2000-ben:
“1913-ban születtem, az 1935 évi sorozáskor 182 centiméter magas voltam. Pál testvéremmel a szentesi önálló csendõr alosztályban szolgáltunk. Takácsi Gyula volt a parancsnokunk. Ambruzs József írnok, tiszthelyettes, Kanfi H. Sándor szakaszvezetõ, Szabics András õrvezetõ, szanitész (egészségügyis), Biár József, Mezei József a bajtársaim voltak, s a többieket is sorolhatnám…
A Délvidék visszacsatolásakor Bácstopolyáig vonultunk. Ott állomásoztuk. 1942-ben Kurszk térségébe vezényeltek bennünket. A 31-es gyalogezreddel járõröztünk. Pál testvérem viszont Gomel körzetébe került. István testvérem útász alakulatával Velikijeluki térségében, a Brjanszki erdõségben állomásozott. A testvéreim a Szovjetunióban meghaltak. Tragédiájuk családunkat megviselte.
Én a fogságból 1945. augusztus 20-án szabadultam, viszonylag szerencsésnek mondhatom magam.”
A húszas években született korosztályokból Bertók Gyulát, Papp Gyulát az ország távoli részeibõl sorozták a szentesi huszár laktanyába. Szovjet fogságuk után Szentesen telepedtek le. A gyalogságnál, mûszaki egységben szolgáltak nagynéném fiai, Kun Imre tizedes és Kun Ferenc honvéd. Tábori posta közvetítésével tartották a kapcsolatot. Ferenc a fogságból hazatért. Imre hazatérésében az édesanyja élete végéig reménykedett. Imre l913-ban született, 1944-ben a Szovjetunióban hõsi halált halt.
A háború valóságáról, tényeirõl az államvezetés megszépítve tájékoztatott, így az érdekeltek illúziókban éltek, reménykedtek. A hazatért honvédek – jó néhányan – családjaik, barátaik, munkatársaik társaságában is alig beszéltek az õket ért borzalmakról. Megkíséreltek felejteni.
Ludwig Emil és Szabó Péter tanulmányából idézem: “A Don folyó Voronyezs és Pavlovszk közötti kanyargós, 208 kilométer hosszúságú magyar arcvonal szakaszát megszállva tartó Második Magyar Hadsereg 207 ezer katonája védte. Mínusz negyvenöt fokos hidegben, a vékony vászon kesztyûs kezek odaragadtak a puskákhoz. 1942. január 12-én kedden megszokott napirend szerint 9 órakor hirtelen kirobbanó, felerõsödõ tüzérségi támadás indult rájuk a Don keleti partja felõl… 10 óra után megindult a szovjet offenzíva a frontvonal közepén, Uriv település térségében. A gyalogság, mint az áradat, zúdul át a Don jegén… Pergõtûz alatt tartják a magyar katonaságot. A szovjet hadsereg megkezdte az északi és déli magyar állások bekerítését. A magyar hadsereg utolsó erõi negyvenöt fokos hidegben 1943. február 3-ig folytatták az utóvéd harcokat, próbáltak kitörni a halálos szorításból. Veszteségük – szakszerû becslések szerint – 120 ezer fõ hõsi halott, eltûnt, sebesült és hadifogoly. Akik megjárták a Don-kanyar poklát, és akik onnan visszajöttek, mind hõsök.”
Szabó Péter tanulmányából idézek: “A második hadsereg véres vesztesége 127-128 ezer fõre tehetõ.”
Prof. dr. Udvardi László a hadsereg fõorvosa, 1977-ben vázolta a fronton történteket: “140 orvos és asszisztens, igyekeztünk a sebesülteket, betegeket gyógyítani, nemzetiségüktõl függetlenül. “
A honvédség és Szentes város vezetése a II. világháború hõseinek emlékmûvét elkészíttette. Felállítottuk szimbolikusan a Kurca szentesi kanyargós partján. Tapasztalom, az emlékmû elõtt gyakorta emlékezõk állnak, szemüket a nevekre szegezik. Én is. Fõhajtással tisztelgünk. A mûvészi alkotás a haranggal teljes volt, amit eltulajdonítottak. Ezzel a hõsök emlékét megsértették, a hozzátartozóikat érzelmeikben megbántották. Mit tehetünk? A károkozó kezeket le kell fogni. A doni magyar hadsereg tragédiájának évfordulóján tisztelettel emlékezem.
Kátai Ferenc