Szülei tevékeny emberek voltak idõs korukban is. Gyerekeik, András és János, példájukat követték. Fehér Jánossal gyerekkori ismeretségünk alapján kötetlenül beszélgettem. Így emlékezett:

– 1938-ban Mácsai Mihály cipészmesternél kezdtem tanulni a szakmát. 1941-ben Gyarmati  cipész iparos segédként alkalmazott, majd Grejtman mester, de õ Izraelbe települt. A Szentesi Cipész Szövetkezetnél dolgoztam tovább 1951-tõl 1971-ig, miután önálló lettem. Megrendelésre, méretre készítettem a cipõket. 1984-tõl, nyugdíjasként már csak lábbeliket javítok. Könyvelésre, adózásra nem köteleztek. A rendszerváltás óta azonban kell ezeket teljesíteni. A helyi ipartestületnek nyilvántartott cipész iparos tagja egyedül vagyok a környéken.
A hajdani idõkrõl azt mondta:
– Kezdõ szakmunkás éveimben felsõrész készítõ, cipész, csizmadia ipartestületi tagok legalább kétszázan voltunk a városban. Az ipartestületnél napjainkban is segítséget kapok, ha gondjaimmal hozzájuk fordulok, –  folytatta:
– Nyolcvankét esztendõs vagyok, orvosok gyógykezelnek, de munka nélkül nem tudok meglenni. Dolgozom, amíg csak tudok. Nekem nem kell a reklám.
Tapasztaltam ott jártamkor, hogy Fehér János cipészmestert a lakosok ellátják munkával, és elégedetten viszik el tõle a lábbeliket. Az így dolgozó emberekre vonatkoztatni lehet Albert Schweitzer megállapítását: “Hálatelt szívvel gondolok arra az idõre, amikor erõmet nem kímélve, szüntelen fizikai és szellemi munkát végeztem.”
A mesternek minden jót kívánok. Bizonyára barátai, ismerõsei is.
Kátai Ferenc

Ez a bejegyzés 2006 01 28 20:38-kor készült és a következő kategóriákban található: Újság cikkei. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.