Dömsödi Teréz: Őszidő
Ahogy fáradt könnyeit öntözi az õszidõ,
befordul a sarkon az október szele,
Kemény kalapját dobja a semmibe
a tölgyes, a diós, s a gesztenye…
Ahogy a nap erõtlen méláz, bágyatag,
por-ködtõl párás sérült fényszeme
Óriás fejében bong a holt zene
nem hall és lát itt már senki se…
Ahogy elmúlik lassan idõtlen és örök,
a körök szélén gyertyaláng nesze,
Halmoz, vermel a pillanat embere,
nem sejti még, mindez mire…
Ahogy rend híján rendért kiállt a vágy,
recept nélkül, ha fáj, sincs gyógyszere
Tûrve sóhajt mind csak egyszerre,
ki félni és félteni felel…
Ahogy fáradt könnyeit öntözi az õszidõ,
ahogy a nap erõtlen méláz, bágyatag,
ahogy elmúlik lassan idõtlen és örök,
ahogy rend híján rendért kiállt a vágy…