A közösség aprósejtje a család…
Ismerõsöm elkeseredetten mesél állandó félelmeirõl, mert már tudja, mit jelent munkanélkülivé válni, mit jelent betegen egy váróban végigvárni a sort, a hivatalban küzdeni a magyarázkodás kényszerével… Most folyton rohan, mert hátha még meg tud felelni, és nem õ lesz az, aki mögött holnap végleg becsukódik a gyárkapu.
Amikor a családról kérdezem, csak hümmög. Fogalma sincs, hogy szerettei éppen merre járnak, mit csinálnak: “nem tudok odafigyelni ennyi mindenre” – mondja. Mi lesz velünk… Mi lesz velünk… sóhajtozik.
Itt meg is állhatunk. Vegyél vissza a tempóból, és gondold végig, hogy mi a fontosabb, – válaszolom én, aki nem rég még magam is a folytonos kotródás mintaképe voltam a városban. Most is sok minden fontos, csak másképp. Valahogy változnak a dolgok. Ahogy a józan igazság ránk hull abban: minden igazságot csak magunktól várhatunk. Ha elkezdünk befelé figyelni, minden kérdésünkre érkezik válasz. Érezzük, hogy baj van? A tudatunk alatt a félelmeink görcsös fájdalmakat szülnek? Mondjuk azt, hogy itt a változás ideje. Nem félek attól, hogy nem lesz munkám, mert – ha mégis így lenne – teremtek magamnak (és a családomnak). A közösség legapróbb sejtje hordozza a képességet arra, hogy kezdetét vegye egy megújulási folyamat, amelynek során hamarosan nyugodtabban, kiegyensúlyozottabban, biztonságosabban irányíthatnánk az életünket. Irányíthatnák, ha számítanánk nagyszüleink tapasztalataira, meggyõznénk szüleinket arról, hogy a berögzült, megszokásokon alapuló gondolkodásmódjuk frissítésre szorul, s az alig huszonéves gyermekeinket pedig arról, hogy nem az ország határain túl terem a Kánaán…
Zárjuk el a TV-t, persze képletesen, hagyjuk a standon a drága pletykalapokat, mert ezek rossz tanácsadók, az önpusztítás hírnökei. A család, igen, a közösség legapróbb sejtje képes új szöveteket, azok új testet formálni. Tehát amíg vigyázunk a család egységére, magunk egészségére is vigyázunk. Ez az egység már képes lesz figyelni a környezetére, ha nem rohangál folyton, nem ül annyit autóba, s ha a talpa alatt tud egy darabka földet, s azt képessé válik termõre fogni, már nem hal éhen… Szóval, mi a probléma?
Ha minden változik körülöttünk, legyünk mi magunk a változás. Ne gondoljuk, hogy az állam, vagy a pártok, kormányok majd megoldják a családom anyagi problémáit. Valakik majd megint megmondják, hogy hova menjek, mihez fogjak holnap, holnapután. Csak a család: nagyszülõk, szülõk, gyermekek, unokák e-gyütt, összefogva határozhatnak úgy, hogy vigyáznak mindarra, amijük még van, s legalább szinten tartják létük forrásait. Felszámolják a tévutakat, s megóvják ezt az országot kincseivel együtt nekünk, akik itt születtünk és ide tartozunk, mert nekünk van itt dolgunk! Nekünk, ez nagyon fontos!
Dömsödi Teréz