Édesapám a 20-as, 30-as években arató, cséplõmunkával kereste meg a családjának a kenyérnek valót. Szentes szél-, illetve gõzmalmaiban õröltette meg. Ahol jobb lisztet készítettek.

Anyáink komlóval, párkorpával és az utóbbi kenyérkészítésbõl meghagyott száraz tészta darabkájával kezdték a kovász készítését, este, hajnalban dagasztották. Általában kettõ és négy kiló körüli kenyértésztát szakajtottak, és gyékénybõl font kosarakba helyezték. Szalmával, rõzsével befûtött kemencében sült meg a lángos, majd a cipó és a kenyér. Pékmesterek is vállaltak bérsütést.
A kenyér felvágása szertartás jellegû, aljára késsel keresztet húztak. Ez a családfõ feladata volt. Nálunk édesanyám vágta fõzelékhez kisebb, lekvár, túró, tej, zsír, szalonna fogyasztásához nagyobb silápokra. Édesapám, nõvérem, én kaptuk sorrendben, édesanyám végül magának vágott. 
Sok család szegény körülmények közt élt, s  életét az 1935-ös aratás elõtti jégverés még nehezebbé tette. Édesapám négyünk után havonta négy nap ínségmunkára volt jogosult. Ezért négy pengõt adtak. Ínség kenyeret osztottak. A Deák Ferenc utcai iskolában délben meleg ételt kaptunk. Néhány év múlva jött az élelmiszerkorlátozó rendszer és a háború. Kenyérbõl sem ehettünk eleget, morzsáját is megettük.
Napjainkban lisztbõl, adalékanyagból készült kenyérféleségeket a földön látunk eldobva. Sajnos!           
 Kátai Ferenc

Ez a bejegyzés 2009 09 20 11:35-kor készült és a következő kategóriákban található: Merengö, Újság cikkei. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.