A fénytől a homályig
OLVASÓNK ÍRJA
Érdeklődéssel olvastam lapjukban a hányatott sorsú Petőfi Szálló szomorú történetének legújabb stációját. Ma már nehezen elképzelhető, sőt alig hihető, hogy ennek az ódon épületnek a falai között – szentesi mértékkel mérve – a múlt század 50-60-as éveiben szinte nagyvilági élet folyt.
Az étterembe hétköznap is sokan jártak, hét végén pedig előzetes asztalfoglalás nélkül nem lehetett leülni, a hatalmas tömegben még „a tűt sem lehetett leejteni“. Nyáron éjfél körül sem volt szabad asztal.
Az étteremnek önálló, 4-5 tagú zenekara volt, de a hét végi rendezvényeken gyakran léptek fel pesti zenészek, zenekarok. Az étterem pincérei városszerte közismert és közszeretetnek örvendő emberek voltak, akik a gyakrabban betérő vendégeknek szinte kérés nélkül hozták asztalukra kedvenc ételeiket vagy italukat. Név szerint Miklós bácsit említem, aki köpcös, kopaszodó, középkorú ember volt akkor, enyhe pocakkal. Igen udvarias, de határozott – olyan „Hipolitos“ modorban kezelte vendégeit, gyorsan és pontosan hozta a rendelést, és akitől jó ismerősei alkalmanként hitelt is kaptak. Kedélyes, szinte „Krudys“ hangulat uralkodott, az emberek szerettek ide járni, otthonosan érezték magukat. Hétvégeken, ha rendezvény nem is volt, éjszaka 02 óráig lehetett kultúrált környezetben szórakozni, táncolni, vacsorázni.
A korabeli ifjúságnak is rendszeres találkozóhelye volt a Petőfi Szálló étterme. Olyan hely volt, ahová fel lehetett öltözni, egyszóval sikk volt itt megjelenni.
A 60-as években egy kisebb belső felújításon esett át az étterem, a szállodai résszel együtt, és ez után rövid ideig I. osztályú étteremként üzemelt, bárvilágítás, márványpadló, szőnyegek, új függönyök, az asztalokra ezüst fűszertartó került, és nyakkendő nélkül nem lehetett belépni.
A 70-es évek elején technikai-kulturális váltás zajlott le a társadalomban. Megindult a tévé adás, és a „villogó varázsdoboz“ mágnesként vonzotta az embereket a képernyő elé esténként. A „nézőket“ intézményesen kezdték el szórakoztatni, ehhez már nem volt szükség barátokkal, embertársakkal való találkozásra, beszélgetésre, beszélt helyettük a tévé. Gondolkodni sem kellett, csak befogadni. Az emberek kezdtek esténként bezárkózni lakásukba a készülékükkel, megjelent a képernyő-függőség fogalma, és ez a zárkózottság lassan egész napi viselkedési formává lett. A társadalom-tudósok új fogalmat kezdtek emlegetni: az elidegenedést. Ez a kulturális váltás a szálloda éttermére is kifejtette hatását: a vendégek kezdtek elmaradozni és az árak is szépen lassan felfelé kúsztak. Így a tévézés, és az otthon ülés a szórakozás olcsóbb, kényelmesebb alternatíváját kínálta és jelentette.
Ekkor olvashattunk először helyi újságíró tollából cikksorozatot, amely a Petőfi Szálló problémáival foglalkozott. Először olvashattunk arról, hogy a szálló épülete elavult, belső felépítése, technikai felszereltsége nem alkalmas a kulturált vendéglátásra. Kívülről sürgős renoválásra, esetleg átépítésre szorul, és hogy mit kellene vele tenni: felújítani vagy lebontani és egy korszerűbb épületet emelni a helyébe. A cikksorozat végül azzal zárult, hogy az épület városképi fontosságú, tehát nem lehet lebontani.
Itt szeretnék még kitérni egy másik érdekes dologra. Az említett cikksorozat foglalkozott a városi Széchenyi-ligettel is annak kapcsán, hogy valamilyen ok, vagy okok következtében nem volt akkor gondozója, tulajdonosa, vagyis a „városi számkivetettség“ állapotába került. Úgy emlékszem, hogy ez az állapot kb. 10 évig tartott, ez idő alatt csak a felelősség és a kezelőség keresése folyt. A liget teljes területe, a növényzetet is bele értve, szakszerűen tervezett és szervezett gondozás nélkül maradt. A pusztulás és elvadultság állapota és időszaka volt ez. (A Petőfi Szálló pedig ebben az időszakban – tehát közel 30 éve! – lépett a „városi számkivetettség“ állapotába, amely – mint látjuk – sajnos napjainkban is folytatódik.
Itt azért álljunk meg egy pillanatra! Az ember logikusan arra gondol, hogy a mindenkori városvezetés természetes feladata, sőt kötelessége egy város épített környezeti, városképi és várostörténeti értékekkel bíró objektumainak fenntartása, gondozása, azok hasznos és a városnak is hasznot hajtó, használati tartalommal való megtöltése, viszonzásképpen az őket megválasztó városi lakosságnak, hogy komfortérzésük minél teljesebb legyen. Ez a logikai sor azonban Szentes város életében nem, vagy nagy nehezen, nagy időközökkel, akadozva működik. Az okokon lehet vitatkozni, és magyarázkodni. A lényeg rejtve marad. De azért sejthető, hogy valahol érdekek, érzelmek, indulatok is, tehát szubjektív okok is megbújnak. Pedig a mindenkori városvezetésnek számolnia kell azzal, hogy „bizonyítványukba“ mindaddig szekundát írnak a városlakók, az ide látogatók és átutazók, akik évek, évtizedek óta látják a romos épületeket, és azt is, hogy nem történik semmi.
Az „első tünetek“ jelentkezése óta közel 30 év telt el tehát, ami nem kis idő. Azt is jelenti, hogy a mindenkori városvezetés ez idő alatt nem találta meg azt a koncepciót, és a város költségvetésében azt a pénzt, amely mentén (ill. amelyből) a város központi főterének sajátos arculatát meghatározó épületkomplexum megnyugtató rendezése megtörténhetett volna.
A „szentesi beteg“, a Petőfi Szálló gyógyulásra vár! Ha az épület megtartása a cél, el kellene indítani a rehabilitációját, mondjuk egy 5-10 éves terv keretében, de minél előbb, míg menthetetlenül a lebontás sorsára nem jut. A munkákba be lehetne vonni a helyi vállalkozókat, mert nagy valószínűséggel helyi mesteremberek keze munkája nyomán épült fel az 1800-as évek vége felé. Lehetőség lenne a színházterem megnagyobbítására, különös tekintettel a színpad nagyságára, mert ebben az állapotban csak falusi kultúrház méretű. (Talán kevesen tudják, hogy a Tóth József Színháznak a 40-es években saját, önálló társulata volt.)
Vass Tamás – ny. mérnök-tanár igazgató