A Szentesi Szalon Életmód parti április 18. rendezvényének Dobos Andrásné Rózsika néni volt a vendége, akinek a jóvoltából bepillantást nyerhettünk városunk kereskedelmének mindennapjaiba, az 1950-es évek végétől egészen a rendszerváltásig.

Rózsika néni a 8 általános iskola és a gimnáziumból 2 inasév után a helyi sport, játék- és hangszerkereskedésben kezdett dolgozni. Alig múlt el 14 éves ekkor. S amikor Torday Henrietta újságíró faggatni kezdte a kezdetekről, nem jött zavarba, mindnyájunkat emlékáradattal ajándékozott meg.

-A lányom, Rozika ötlete volt ez a találkozó, s én örömmel emlékezem. 14 és fél évesen két út volt előttem, varrónő, vagy kereskedő leszek. A politechnika órákról a játékboltba irányítottak, ahova hetente egyszer mentünk gyakorlatot szerezni. Örsi igazgató vett fel, mert azt mondtam, kereskedő szeretnék lenni.

A sport, játék- és hangszerbolt idegen világában az akkori neves helyi zenészek, a Lakatos és Lehota muzsikusok segítettek ismereteket szerezni, a kért árut kitettük és ők kiválasztották, amire szükségük volt. 378 forintba került a hegedű. Ha a harmonika a tokba beragadt, örültünk, mert vihettük a hangszerjavítóhoz. Csak érdekességként, 47 forint volt egy pár tornacipő, 37,80 forint egy ifjúsági horgászbot, a damilnak pedig 40 forint volt métere. Az akkori korcsolyákat kulccsal kellett a cipőkre erősíteni.

Rózsika néni beszélt arról, hogy a kereskedők élete már azért sem volt könnyű akkoriban, mert előbb fával, később olajjal fűtötték az üzletet, fáért messzire, a Kossuth utcai pincébe kellett menni, és sokszor nem jutott idő a tüzet táplálni. Ám messze volt a raktár is, a mostani baromfibolt helyén, sok árut onnan cipeltek a boltba. Azonban az alázatot, türelmet, a sok-sok túlóra elviselését az akkori idős szakemberektől megtanulták. Minden szakterületnek meg volt a mestere. Mesélt arról, mennyit tanult Szőke Jani bácsitól, hiszen akkoriban még a számlákat indigóval írták, s átkerülve a női-férfi divatáruboltba, a vizsgára is fel kellett készülni.

A hatvanas években a férjhez menő lányoknak minden ruhadarabból hatot-hatot kellett csomagolni, meg kellett tanulni a férfikalapok anyagát és formázását, továbbá nyakkendőt kötni is. Ismerni kellett a ruhák méretezését, követve a későbbi változásokat. Tisztelettel emlékezett meg Piti Lászlóról, a méteráru osztályról, Hill András, Csorbáné Irénke, Bartuczné Kapás Margitka, Kulcsárné Magdika, Oroszné Pannika, Csapó Margitka, kartársak és kartársnők, elődök, példaképek, s persze még sokan másokról azokból az évekből. „Az új áru mindig visz a régiből…” vallották, tanították.

Már a Hófehérke Gyermekruházati boltban dolgozva is pontosan tudták, hogy melyik munkahelyen mikor van fizetés, hiszen a legforgalmasabb időszak a tsz-zárszámadások, a húsvét, a május elseje, az úttörő avatás és az augusztusi vásár időszaka volt. Szeretettel emlékezett meg arról a világtalan házaspárról, akik rendszeresen vásároltak náluk, de a sokgyermekes családokról is, akiket még név szerint sorolt fel annyi év után.

A rendszerváltás előtti évtizedekben Szabó Lajosné Julika volt az állandó kolléganője a gyermekruházati boltban. Ő 1991. augusztus 11-én ment nyugdíjba. Rózsika néni az ezután következő éveket már nehezen élte meg, hiszen ezek voltak a privatizáció évei. 1995. elején a nyugdíjazását kérte, de még nem engedték el.

-Gyönyörű ez a szakma, amelynek ifjú mestere lehettem, de két „tüske” is bennem maradt. Az egyik, hogy a rendszerváltás után nem volt olyan szép búcsúztatóm, mint korábban Julikának a nyugdíjba vonulásakor, a másik, hogy nem lettem kiváló dolgozó. Ennél is szomorúbb, hogy végig kellett nézni a kis boltunk tönkretételét – idézte fel emlékeit Rózsika néni.

Dömsödi Teréz

Ez a bejegyzés 2023 04 20 20:49-kor készült és a következő kategóriákban található: Aktuális, Idöcserepek, Újság cikkei. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.