Nem csak a hétköznapi emberek, hanem a válság leküzdésére hivatott politikusok és gazdasági szakértõk is elég nagy tanácstalanságot mutatnak a válsággal kapcsolatban. Ahhoz, hogy megfelelõ választ tudjanak adni a felmerülõ problémákra, néhány alapvetõ dolgot feltétlenül tisztáznunk kell.

 Az elsõ és legfontosabb, hogy egy világméretû válság részesei vagyunk. Nem a magyar gazdaság van válságban, hanem „a liberális piacgazdaság elvén alapuló szabadversenyes kapitalizmus”. Hazánk ehhez a modellhez próbál már közel húsz éve kapcsolódni, de azt is rosszul tette. Ez a mi nagy hibánk. 
 A felzárkózás stratégiai hibája az volt, hogy külsõ források bevonásával képzeltük el a gazdaság modernizálását. Ennek útja a gazdaság alapvetõ szektorainak privatizálása (döntõen külföldi befektetõknek), illetve a hazai fejlesztések döntõen külföldi hitelekkel történõ finanszírozása. Mindkét megoldás elhibázott volt. A külföldi tõke a monopolizált szektorokat eluralta (energiaszolgáltatók, bankok, amelyekbõl jelentõs profitot realizált és azt ki is vitte), illetve olyan területeket szerzett meg, amelyek csak a piacszerzés miatt voltak fontosak számára.
Jelentõs zöldmezõs beruházások nem történtek. Amelyek megvalósultak, döntõen az olcsó munkaerõre épülõ összeszerelõ tevékenységben öltöttek testet, és a kedvezõbb lehetõségek vagy válság láttán, rögtön továbbtelepíthetõk.
Az uniós források és hitelek felvételével, és a kevés hazai forrásból finanszírozott modernizáció szintén nem vezetett eredményre, hiszen a tõkeallokáció politikai alapon történt és nem a leghatékonyabb területek felé áramlott. Mindez oda vezetett, hogy hazánk olyan mértékben eladósodott, hogy a válság kirobbanásakor a mozgástere szinte a nullával volt egyenlõ.
A jelenlegi Bajnai-csomag semmire nem nyújt megoldást. A költségvetési hiány ilyen drasztikus eszközökkel történõ mérséklése olyan mély recessziót idéz elõ, amelyet évtizedek alatt sem heverünk ki.
Azoktól vesszük el a pénzt, akik teljes jövedelmüket elfogyasztják hónapról hónapra. Ezért amennyit elveszünk,  annyival csökken a piaci kereslet, illetve az ÁFA emelése miatt még a feketegazdaság is növekszik.
Bár az országos problémák megoldására nem vállalkozhatom egy ilyen, cikk keretei között, de néhány viszonylag egyszerû és logikus javaslattal had éljek.
A személyi jövedelemadóban kb. 3 millió forint fölött jelentõsen emelni kellene a kulcsot, akár 40-50%-os adót is be lehetne vezetni. Ugyanakkor alatta csak 10-15%-ot kellene fizetni, és az adójóváírás rendszerét megtartva mintegy 1,5 millió forintig nem kellene adózni. A kedvezmények megszüntetésével (a gyermekek után járók kivételével) szintén jelentõs forrásokhoz lehetne jutni a kiesõ adóbevételek pótlása céljából. Ezzel a jövedelmüket teljes egészében fogyasztásra költõk nem vonulnak ki a piacról és a keresletet nem csökkentik.
A másik és talán még fontosabb javaslatom, hogy a társasági adót 5%-ra kellene csökkenteni, de egyúttal az osztalékadót jelentõsen megemelném, akár 50 %-ra is.
Ezzel a vállalkozásokat arra ösztönözném, hogy ne vegyék ki a jövedelmet, hanem fejlesztésekre fordítsák.
A kamatadó eltörlésével a kamatból származó jövedelmet összevonandó jövedelemmé tenném. Ezáltal a szegényebb rétegek kis összegben képzõdõ megtakarításaiból származó csekély jövedelmet nem terhelném túlzott adóval, de a nagybefektetõkét pedig akár 40-50 %-kal is.
Természetesen hallom a tiltakozók hangját, hogy a megtakarítások jelentõsen visszaesnének és a külföldi tõke sem jönne be. Erre csak az a válaszom, hogy mi a rosszabb, ha a megtakarítások 20%-kal visszaesnek, vagy ha a kereslet esik viszsza 10-20%-kal.

Mit tegyünk helyi szinten?
Az állam fokozatosan szûkíti a központi forrásokat, ugyanakkor növeli a helyi önkormányzatok feladatait.
A városnak alapvetõen saját bevételekkel kell rendelkeznie, hogy a szociális feszültségeket kezelni tudja, és a mûködõképességét megõrizze. A saját bevételhez mûködõ vagyon kellene, ami jelenleg nincs. Forrásunk sincs az új befektetésekhez.
A cél az, hogy megszerezzük a jelenleg állami tulajdonban lévõ vagyonelemeket, amelyekbõl késõbb hasznot húzhatunk. Ennek egyik konkrét útja lehet a szociális földprogramba való bekapcsolódás, visszaigényelni a város részére azon állami termõföldeket, erdõket amelyek a közigazgatási határán belül vannak. Ennek mûködtetésére szociális szövetkezetet kell alakítani a dolgozni akaró munkanélkülieknek. 
Létre kell hozni kistérségi magánnyugdíj pénztárat és egészségbiztosítási pénztárat. A területen lakó munkavállalókat arra kell ösztönözni, hogy ide lépjenek át. Ez jelentõs, egyszeri forrásokat biztosítana a pénztáraknak, illetve a folyamatos befizetések helyi szinten halmozódnának. A pénztárak forrásaikat a helyi bankokban kamatoztathatják (Szentesi Hitelszövetkezet, Szegvári Takarékszövetkezet) amelyek a helyi vállalkozók hitelezését tudják ebbõl finanszírozni.
Nagyon jó az a kezdeményezés, amely a „Vidd és védd” szlogennel indult el a városban. Mindenkiben, de fõleg a fiatalokban tudatosítani kell, hogy helyi áruk és szolgáltatások igénybevételével a helyi munkahelyeket védjük. Erõs propagandát kell kifejteni, hogy a lokálpatriotizmus tettekben is megnyilvánuljon. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a TESCO áruházban nem lehet szentesi paprikát, paradicsomot kapni, helyette egyiptomi, török, vagy spanyol áru van. Ez mélységesen felháborító.)
Természetesen ezek az ötletek csak kiragadott példák és nem helyettesítenek egy olyan komplex városfejlesztési programot, amellyel sajnos nem rendelkezünk.
Ezért tûnik úgy, hogy a város hajója hánykolódik a zavaros tengeren és senki sem tudja az irányt, mert nincs, aki kitûzze a célt, és oda el is vezesse a város hajóját. Erre a hajós hasonlatra jegyezte meg rosszmájúan egy barátom, hogy „biztosan olyanok kormányozzák a hajót, akik a zavarosban szeretnek halászni”.
Csak remélni merem, hogy ez nem így van.

Szabó Péter

Ez a bejegyzés 2009 06 09 08:37-kor készült és a következő kategóriákban található: Merengö, Újság cikkei. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.