A pszichológus tanácsai 2. – Megélések a családban
Folytatjuk a beszélgetést Gurdonné Kovács Helgával, a Csongrád-Csanád Megyei Pedagógiai Szakszolgálat Szentesi Tagintézményének igazgatójával, pszichológussal a családi kapcsolatokról, a szülő-gyermek kapcsolatról, példákról. Mire ügyeljünk, hogyan figyeljünk oda önmagunkra, egymásra? Miért nagyon fontos ez? Hogyan fogadják a szülők az önmagukba nézés szükségszerűségét?
Abban kell segítenünk a szülőnek, hogy maga jöjjön rá, mit kellene másként csinálnia ahhoz, hogy a gyermeknek jobb legyen. A gyermek problémája a szülő problémáját jelzi, az otthoni családi kapcsolatokról mutat tükröt. Tökéletesen mutatja, hol tart a család például a veszteségek feldolgozásában. Ilyen a gyász feldolgozása. A gyermek mindig azt fogja elfogadni, amit a szülő elfogad, ez a biztonság forrása a gyermek számára. Mindent leolvas a szülő arcáról, mozdulatairól. Ha egy szülő feszült vagy ideges, akkor ezt mutatja a gyermek is a viselkedésében. Az egyik gyerek, szorongással, visszahúzódással reagál, míg a másik agresszióval, a harmadik testi tünetekkel, sorolhatnám… Mutatja, hogy a homeosztázis megbillent.
Mi a teendő ezután?
Együtt kell dolgoznunk a szülőkkel. Én segítek abban, hogy rájöjjön a bajok forrására, és abban, hogy megtaláljuk együtt a megoldást. Ebben különbözik egy terápiás beszélgetés a hétköznapi beszélgetéstől. Nehéz út, mert mindenkinek a saját megoldását kell megtalálnia. A legtöbb konfliktusnak az alapja az, hogy félreértések, kommunikációs problémák jönnek létre. Azt gondolom, hogy ő azt gondolja… S már meg is vagyunk haragudva… Miért gondolja azt a másik? Miközben egyáltalán nem is gondolja azt… Nincs olyan magas szinten a pszichológiai kultúránk és a magabiztosságunk, hogy odamenjünk és megkérdezzük a másiktól, hogy miért is neheztelsz rám? Hogyan beszéljünk őszintén? Úgy! … Ahhoz nagyon nagy magabiztosság kell.
Én úgy nőttem fel, hogy a szüleim mindig őszinteséget vártak el tőlem, de őszinték is voltak velem.
Minden ezen múlik, hogy a gyermek a családjában milyen mintákat kapott. Olyan családban, ahol sosem beszélgetnek egymással, csak élik a mindennapjaikat, nem várhatjuk el a gyermektől, hogy amikor felnőtt lesz, akkor ki fogja tudni fejezni az érzelmeit. Ő majd a saját gyerekeinek ugyanezt fogja tovább adni, s majd nem érti, hogy miért van az ő gyermekének már tünete? Neki nem volt, vagy nem emlékszik rá. Ha viszont egy őszinte családban nő fel valaki, nem érti, hogy mások miért nem beszélnek – magyarázta.
Amikor összetalálkozik két különböző kulturáltságú ember, nem nagyon értik egymást. Amíg tart a szerelem, addig szuper… Gyermeket azonban nem lehet teljesen különböző módon nevelni. Lehet, hogy két ember vonzódik egymáshoz, de teljesen mást gondolnak a világról, általában innen jönnek a feszültségek. A család attól megtartó erő, mert ugyanaz a gondolatmenetük. Az értékrendje az embernek a családban alapozódik meg. Az a kiindulási pontunk és a megpihenési helyünk. Ott tudjuk magunkat igazán lelkileg is kipihenni, ott az a bázis, ami a legjobban hasonlít, legalábbis az alapok, hogyan állunk az emberekhez, jóindulatúak, segítőkészek vagyunk… Vagy nagyon elzárt család leszünk, senkivel sem foglalkozunk… A család az ember legfontosabb egysége, így is visszük tovább.
Mi van akkor, amikor valaki teljesen kilép ebből az egységből?
Amikor hirtelen elmegy valaki a családtól, rádöbben, hogy nincsenek mintái. Az a tragikus, hogy nem tud mihez nyúlni, csak azt tudja, hogy úgy nem akarja csinálni, ahogy a szüleitől látta, ahogy a családjában megélte a dolgait. De nem tudja, hogyan csinálja. Azt gondolom, az ilyen embernek meg kell békélnie. Akár milyen rossz is volt a gyerekkora, azt kitörölni nem lehet. Azon kell dolgoznia, hogy el tudja fogadni. Sajnos meg kell élnie, át kell dolgoznia magán a fájdalmat. Meg kell keresnie a jó dolgokat. Úgy születünk, hogy mindenki jó akar lenni. Nem direkt történik, hogy valakivel nem jön ki, az egyik úgy látja a világot, a másik másként. Nem lehet azonban azt mondani, hogy az egyik jobb, mint a másik.
Említette a gyász megélésének problémáját. Miért is olyan nehéz ez mindenkinek?
A gyászolókat kerülik az emberek, mert nem tudnak mit mondani. Csak annyira lenne szükség, hogy meghallgassuk a gyászolót. 10 perc lenne az életünkből. Együtt emlékezni a közös ismerősre, az elveszített szerettére. Így marad egyedül a gyászoló. Nem elég, hogy elveszítette, akit szeret, még kerülik is az emberek. Nem tudjuk azt meghallgatni, hogy valakinek valami rossz. Csak azt szeretjük hallani, ami nem szomorít el. Akkor tud pedig az ember igazán örülni, ha szomorú is tud lenni.
D. T.
Megjelent a http://ekonyvtar.vksz.hu/?docId=42138 online lapszámunk 1. és 4. oldalán.
Előzmény: http://www.varosivisszhang.hu/?p=40316 linken a cikk első része olvasható.