Berényi Lajos szentesi patkolókovács 1933-ban készült szekerét egy falumúzeum őrzi. Ebben nem is lenne semmi meglepő, ha múzeum nem a dániai Nyvang községben lenne. A szekeret pedig magyar huszárok vásárolták a gazdájától 1944-ben, aztán vitték magukkal, amerre a háború sodorta őket. Azzal a tizenkétezer magyar katonával érkeztek, akik német parancsnokság alatt Dániában szolgáltak a világháború utolsó hónapjaiban. Néhányan közülük átálltak az antifasiszta dán ellenállókhoz, a többség csak csendben próbálta átvészelni. A skandináv országban könyvet írtak róluk, nálunk alig ismerik a történetüket.

A dániai magyar katonák egy része a marosvásárhelyi Csaba Királyfi Hadapródiskola 15-18 éves növendéke volt. A többnyire jó családból való kadétok még a gyorsított hadiképzésben sem jutottak el a tiszti esküig: a szovjet hadsereg ’44 őszen átlépte az országhatárt, a hadapródiskolát ki kellett menekíteni Erdélyből. Előbb Nyugat-Magyarországra kerültek, majd a német hadvezetés parancsára karácsonykor egy lengyelországi német támaszpontra (Bromberg/ Bydgosc) vitték őket. A hivatalos indok az volt, hogy itt nyugodt körülmények között folytatják a kiképzésüket, – valójában utánpótlásnak szánták őket a keleti frontra.

Amikor 1945. január végén a szovjetek elérték Lengyelország nyugati részét, a németek a frontra vezényelték a magyar hadapródokat. Vezetőjük, Szilágyi Dezső huszár őrnagy azonban nem engedte, hogy a németek feláldozzák a kamasz fiúkat. Arra hivatkozott, hogy a kadétok kiképzése még nem megfelelő. A katonatiszt sokat kockáztatott, mert a németek szerint a válasza nyílt parancsmegtagadásnak számított. Mégis elérte a célját, mert néhány nap időhúzás után már a németek sem látták értelmét az ellenállásnak. A hadapródiskolát új állomáshelyre irányították: Dániába. Münsterig közel 900 kilométert tettek meg – a tisztek lovon, a kadétok szekereken és gyalog. Velük mentek a tisztek családtagjai is, köztük karon ülő kisgyerekek is. Mínusz 15-20 fokos hideg volt, helyenként térdig ért a hó, a katonák közül sokan megbetegedtek, gyakori volt a végtagok fagyásos sérülése. Mivel képtelenek lettek volna tovább menni, végül vonatra tették őket, és így érkeztek meg a dániai Præstø-be. Itt a német parancsnokok figyelmeztették a magyarokat, hogy ne próbáljanak meg kapcsolatot létesíteni a dánokkal, mert sok köztük az ellenálló, – márpedig ha valaki információt oszt meg az ellenállás tagjaival, arra statáriális eljárás vár.

Hat német tiszt érkezett, hogy átvegyék a magyar hadapródok kiképzésének irányítását. Szilágyi Dezső pontosan tudta, hogy céljuk egy rövid gyorstalpaló tanfolyam után a németországi városok védelmére vezényelni a magyarokat. Ezúttal nyelvi nehézségekre hivatkozva tagadta meg az együttműködést. A feszültség napról-napra nőtt: a magyarok ugyanis ezen a településen már számbeli fölényben voltak, a Dániát megszálló német alakulatok nagy részét a frontra vezényelték. A német tisztek annyira nem bíztak a magyarokban, hogy a szobáikba hordták a kiképzéshez használt fegyvereket és elbarikádozták magukat. A hadapródok így aztán munkaszolgálatos feladatokat végeztek, például légvédelmi gödröket ástak. Szilágyi megtagadta azt a parancsot is, hogy dán ellenállók rejtekhelyeit derítsék fel, amiért a németek szabotázzsal vádolták.

Pedig arról fogalmuk sem volt, hogy a huszártiszt tényleg felvette a kapcsolatot az ellenállókkal. Tájékoztatta őket, hogy ő és növendékei vendégeknek tekintik magukat Dániában, és ha fegyveres konfliktusra kerülne sor, a dánok oldalán fognak harcolni a németek ellen.

Nem volt egyedül: több más, Dániába került magyar katonatiszt állt összeköttetésben a dán náciellenes ellenállókkal, például a Høvelte-i táborban állomásozó tisztek csoportja. Szilágyi arról is tudomást szerzett, hogy 1945 áprilisában, amikor egy Koppenhágában rendvédelmi feladatokat ellátó magyar egységet Berlinbe akartak vezényelni a németek, a magyarok megtagadták a parancsot. Utcai harc tört ki a magyar dezertálók és a németek között, a lövöldözésben nyolc dán civil meghalt, a katonai áldozatok számát és a következményeket máig nem ismerjük. Szilágyi titkos szövetséget hozott létre vezetőtársaival, és megállapodtak, hogy szükség esetén egyszerre lépnek majd fel a németek ellen.

Erre már nem került sor. Az egyre nagyobb kockázatot jelentő „szövetséges” hadapród csapatot a németek végül Gavnø szigetére internálták. Itt várták ki a háború végét, a britek bevonulását. Bár a lefegyverzett németeknek és szövetségeseiknek, így a magyar honvédeknek is azonnal németországi hadifogolytáborokba kellett továbbmenniük, Szilágyi őrnagy bátorságának köszönhetően a magyar hadapródiskola Dániában maradhatott, és megkülönböztetett bánásmódban részesült. A hadapródok és tisztjeik tartózkodási és munkavállalási engedélyt kaptak, szállást és élelmezést biztosítottak a számukra. A magyarok a környékbeli farmokon dolgoztak, de arról is maradtak feljegyzések, hogy esténként műkedvelő színházi előadásokat tartottak, ahová a helyi lakosokat is meghívták.

A Csaba királyfi hadapródiskola soha nem tért vissza Marosvásárhelyre, ott oszlott fel Dániában. A kadétokat gyötörte a honvágy, így – noha a dán kormány továbbra is vendégnek tekintette őket – a következő évben többségük elindult Magyarországra. Voltak közülük, akiket hazatérésük után, mint a nyugati hadseregekkel kapcsolatot tartó gyanús elemeket egy időre a komáromi várbörtönbe vetettek a magyar hatóságok. „Dánia hősként búcsúztatott, Magyarország ellenségként fogadott” – foglalta össze egyikük. A volt hadapródok közül néhányan Dániában maradtak, ahol családot alapítottak, sokan pedig Nyugat-Európa és Amerika felé vették az irányt. Szilágyi Dezső hiába volt náciellenes, Magyarországon jó eséllyel börtön várt volna rá, így 1950-ig élt Dániában, ahol megbecsülés övezte. Innen az Egyesült Államokba, Princetonba került, ahol lovasedzőként dolgozott. A volt huszártiszt az amerikai lovassport egyik meghatározó vezetőjeként halt meg 1983-ban. Magyarországon csak jóval a rendszerváltás után, 1995-ben rehabilitálták: posztumusz ezredessé léptették elő. Az utolsó Dániában élő, egykori „csabás” hadapród nemrégiben halt meg. Rá és a többi 12 ezer magyar honvédre ma már csak egy kiszolgált alföldi szekér emlékeztet egy dániai falusi múzeumban.

Nyáry Krisztián
író, irodalomtörténész
1986-90 között a HMG irodalmi, drámai tagozatos tanulója

Megjelent a
http://ekonyvtar.vksz.hu/?docId=42125 online lapszámunk 2. oldalán a cikk első része. Itt a teljes írást tesszük közzé.

Ez a bejegyzés 2020 07 25 21:57-kor készült és a következő kategóriákban található: Merengö, Sztori, Újság cikkei. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.