Mosoly és könnyek – Az időskor sajátosságai II.
Régmúlt idők társadalmaiban elfogadott szokás volt a közösség öreg tagjainak elkülönítése, magára hagyása. A Hopi Indiánok például, távol a törzs telephelyétől, külön sátrat építettek az önmaguk ellátására képteleneknek. Az eszkimók hó árkokba tették, vagy kenuban úsztatták le a folyókon az improduktív, beteg véneket. Bolívia őserdeiben élő, és élelem után folyamatosan vándorló Sírionok maguk mögött hagyták azokat, akik koruk miatt hosszas gyaloglásra már nem voltak képesek.
Az idős “gondoskodásnak” ez a XXI. század embere számára barbárnak tűnő szokása egyfajta természetes önszelekció volt, és néhány primitív, civilizálatlan népnél, pl. Ugandában, még jelenünkben is létezik.
Napjainkra az idősekről alkotott kép megváltozott, ám helyzetük megítélése, társadalmaktól függően jelentős eltéréseket mutat. Keleti kultúrákban (Kína, Japán) nagy tisztelettel és megbecsüléssel veszik körül az időseket. Szorosan integrálódnak a családba (az idős lakosság 75%-a él családi közegben), amin belül kulcsfontosságú szerepet foglalnak el. Szavuk meghatározó a fontosabb döntésekben. Közösségi együttlétekkor természetes szokás, hogy ízlésük szerint készülnek a tradicionális ételek, és az asztalfőnek járó legkényelmesebb széken foglal mindig helyet a legidősebb.
Nyugaton közel sem ilyen egyértelmű a kép. Amerika fiatal orientált. Dicsőíti az ifjú test szépségét, fizikai attraktivitását, az időseket pedig szinte mitikusnak nevezhető sztereotípia alapján maradi, korlátolt érdeklődési körű, unalmas, változásokkal szemben rugalmatlan, szenilis embereknek tekinti, generálva ezzel egy olyan csoportot, ami magán viseli a minden kisebbségre vonatkozó negatív megkülönböztetést. Ezen vélekedéseket cáfolják meg azok az idősek, akik tudásukat, tapasztalataikat, bölcsességüket adják át az ifjabb generációnak, önkéntes munkákban vesznek aktívan részt, egészségesen táplálkoznak, rendszeresen sportolnak, mozgalmas kulturális és társadalmi életet élnek, meleg klímában, tengerparton sütkéreznek, vagy anyagi problémáktól mentesen utazzák be a világot. Sokak számára ismertek továbbá azok a korosztályukból kiemelkedett világhírűek, akik magas fokú fizikai és szellemi energiával alkottak még életük késői szakaszában is.
Ronald Reagan 77 éves volt, amikor megválasztották az Amerikai Egyesült Államok elnökének,
Konrad Adenauer 88 éves korában lett Németország kancellárja, Albert Scweizer még 89 éves korában is vezette kórházát Afrikában, Pablo Picasso 90 évesen rajzolt és festett, George Bernard Shaw pedig 93 évesen kezdett el egy új regényt írni.
Mindezen pozitívumok ellenére sajnos mégis jelen van a társadalomban az idősekkel szembeni szegregáció. Ez megmutatkozik már a felnövekvő generáció szemléletében, kezdve az óvodás kortól egészen az egyetemig. E tényt szemlélteti többek között az a (bár kis létszámú USA csoporton belül végzett) felmérési eredmény is, amiben 180 gyereket kérdeztek meg, és csupán 39 gyerek tudta felsorolni azon hozzátartozójának nevét, akik a családtól távolabbi helyeken élnek. Az idősekkel szembeni viszonyulás volt egy másik, E. Cum-ming & W. Hanry vezetette felmérés tárgya. Vizsgálatuk eredményét az ún. elfoglaltság-nélküli teóriában foglalták öszsze. Ezek alapján az idős embert munkaadói már nem tartják alkalmasnak (vezetői) feladatok ellátására, sürgetik nyugdíjazását. Gyerekei már nem igénylik véleményét, sürgetik szeparálódását. Kiszorulva így a “hasznos” elfoglaltságok jelentős területeiről, válnak ezáltal (azok az idősek, akik nem tudják, vagy nem akarják megtalálni a kor specifikus tevékenységeket, pl. új ismeretek tanulása, hobbik találása, régi álmok valóra váltása) “haszontalannak érzőkké “ és menekülnek megoldásként alkoholhoz, drogokhoz vagy öngyilkossághoz. Szakemberek gyakran vetik össze a fiatalságot az öregséggel, állapítva meg, hogy az öregedés (senescence) egy folyamat, az emberi életnek az a szakasza, amiben több a múlt, és kevesebb a jövő. Hasonlóan a fiatalkori évek periódusához (amiben kevesebb a múlt és több a jövő) az időskori évek is olyan biológia, mentális és fizikális változásokat hoznak, amiben folyamatosan van jelen az ön-azonosság keresése.
Jól vagy rosszul sáfárkodtam-e mind azzal a képességgel, tudással, lehetőséggel, amit kaptam az élettől? Mit értem el, mit adtam át és mit szeretnék még tenni a rendelkezésemre álló évek alatt? Gondoskodtam-e kellő hozzáértéssel, szeretettel, türelemmel mindenről és mindazokról, amik és akik gondjaimra voltak (vannak) bízva? Gondoskodom-e magamról? Ugye ismerősek ezek a nem csak bennem megfogalmazódott kérdések?
Susan T. de Buzna dr.
USA, St Petersburg