“Maradt erőnk, még fellobban a vérünk. Követelünk nem sírva kérünk. Felvonulunk béklyózva és kiállunk Mi! félelmetesen vallunk, kiáltunk. A Mi célunk nem az oda vetett morzsák, amik a vöröset fehérre mossák, a Mi utunk a vég és a meghitt csillagok, biztos lépteinken az ég felragyog.

Maradt erőnk, még fellobban a vérünk. Követelünk nem sírva kérünk. Megrengett a vert Föld, medret léptek a nagy vizek, megmozdult az élet, az új kalász zizegett. Már nyugszik a kéreg, a folyóknak új partja van, de nem állt meg az élet. A szabadság parttalan.”
Pesti József 1952-1955 között írott verse, Nagyérdemű, kedves Olvasó, megjövendölt egy olyan forradalmi szabadságharcot, amely nem csak életek személyesen átélt részévé, gyermek évek halvány emlékévé, szülők, nagyszülők, dédszülők elbeszélésévé, hanem történelmet formáló eseménnyé vált, keltve érdeklődést Magyarország iránt a világ számára.
A Horthy Miklós irányította ország, Hitler csatlósaként vett részt a II. Világháborúban. 1944. őszén a  sikertelen kiugrási kísérletet követően a Szálasi féle nemzetvédő náci párt jutott vezető szerephez, teremtve félelmet, rettegést a fasiszta rendszer ellenségeinek. Rémtetteik egyik elhíresült szimbólumává vált Budapesten az Andrássy út 60. szám alatt az a neoreneszánsz épület, amely Feszty Adolf tervei alapján 1880-ban épült, és ahol a nemzeti szocialisták, majd 1945-től a kommunista politikai rendőrség kapott székházat. A Hűség Háza, ahogy Szálasi elnevezte, két évtizedig volt gyűjtőhelye, börtöne a fasisztáknak, később a kommunistákat tartva fogva, kínozta meg, gyilkolta halálra  a rendszer ellenségeit. A két terror korszak múltával, 2002. február 24-én az épületben Terror Háza néven múzeum nyílt, amely az áldozatoknak állít emléket, és mutatja be, mit is jelentett Magyarországon élni azokban az időkben.
1945-ben bevonult a “felszabadító”  Vörös Hadsereg, véget ért a nyilas keresztes párt rémuralma (és egyben a II. Világháború is), ám Magyarország fokozatosan került orosz megszállás alá. A hatalmat a kommunista párt megbízottjai vették át, és az “ideiglenesen állomásozó” szovjet csapatok, elszakítva az országot Európa vérkeringésétől, csatolták azt a “Balkánhoz”.  A Moszkvából irányított politikai akarat, magyar mozgásteret csak akkor, és abban adott, amikor és amiben az összhangban volt a szovjet szempontokkal. A fokozatos és tervszerű kommunista hatalomátvétel teljessé tette a háború által már lerombolt, és gazdaságilag amúgy is kifosztott ország további süllyedését. Érzékelve az idegen erők és a Rákosi- Farkas- Révai- Gerő vezette Kommunista Párt diktatórikus szocializmusát, 1953-tól fokozatosan jelentkeztek a párton belüli reformot követelő hangok. A változtatás radikális igénye éppen úgy jelen volt az Író Szövetségben, mint a Budapesten működő Petőfi, vagy a Debrecenben lévő Kossuth Körben.
1956. október 23-án indult el az a folyamat, amikor a demokrácia hiányát, az egy párt rendszert, az életszínvonal alacsony voltát, a törvénysértéseknek becézett terrort elégelte meg a magyar lakosság.
Megmozdulás kezdődött a kényszer erejű ideológiai-politikai rendszer ellen. Egy nép lázadt fel a tízezres kitelepítések, a szovjet kényszermunka táborok, a Gulágok “málenkij robot”-ja, az országból való kiüzettetések, a sokszor éjnek idején érkező “fekete autók”, a parasztságot nyomorító beszolgáltatások, a politikai rendőrség internáló táborai, az értelmiségiek, egyházi vezetők, vallásos életet élőket ért üldözések ellen.
“19 éves voltam. Apám elesett a háborúban. Anyámat a mezőgazdaságot terhelő beszolgáltatások beteggé tették, megrokkant és fiatalon meghalt. Testvérem nem volt, hozzátartozom is csak egy Veszprém melletti kis faluban lakó távoli rokon, akik  nagyon szegény körülmények között éltek. Alapiskoláim elvégzése után, tovább tanulni nem tudtam, el kellett tartani magam, ezért munkát vállaltam. Lakásra nem tellett, csak egy komfort nélküli albérletre, amin harmadmagammal osztoztam.“  kezdi visszaemlékezését Bauer Ilona, a floridai (St. Peterburg-Largo) Amerikai-Magyar Társasági Klub elnök asszonya.
“Munkatársaim mondták, hogy 1956. október 6-án Budapesten temetik újra az 1949-ben kivégzett Rajk Lászlót és társait. A temetés után az ifjúság, írók, újságírók, politikusok szerveztek tüntetést, ahol kommunista ellenes jelszavakat skandáltak. A város forrongott. Híre jött, hogy  a lengyelországi Poznanban  a reformokat követelők tüntetését véresen szétverték. Ez tovább fokozta a hazai elégedetlenség hangulatát, ezért október 23-ára a Bem téren a Petőfi szobornál szolidaritási tüntetést szerveztek, ami később Budára tevődött át és 50.000 fős tömeggé duzzadt. A Parlament előtt összegyűlteket, Nagy Imre próbálta lecsillapítani, de “elvtársak” megszólítással kezdődő beszéde csak tovább fokozta az amúgy is elszánt emberek hangulatát. Ugyanaz nap, már a reggeli órákban Debrecenben diákok, gyári munkások vonultak az utcákra jogokat követelve, és estére már az egész országban végig söpört a forradalom szele. Tizenkét napig égett Magyarország a szabadság mámorában. Lehetőséghez jutott, hogy független, idegen befolyástól mentes úton haladhasson tovább, a történések azonban másképpen alakultak. November  4-én szobám ablakán át, szokatlan zajokat hallottam beszűrődni. Kinézve, orosz tankokat, fegyvertűztől elbukó fiatalokat, halottakat láttam. Sírtam. Féltem, mert gondoltam, hogy ez csak a szabadságharc leverését jelentheti, és ezután valami egészen rossz fog következni. Másnap vidéki rokonomhoz menekültem, de megdöbbenve tapasztaltam a felfordulást a régről ismert, csendes kis faluban. A helyi bolt teljesen ki volt fosztva, és néhány nap múlva, felélve házi készletünket, utánpótlás nem lévén, éheztünk. Az ősz is szokatlanul hideg volt. Kevés tüzelőnk is elfogyott, pedig felhasználtunk mindent, ami a ház kőrül égethető volt. Fáztunk. Nehéz volt a jelen, de még nehezebbnek ígérkezett a jövő. Rokonaim, a dolgok mielőbbi jobbra fordulását hitték és idős koruk miatt nem is gondoltak arra, ami előttem, az egymást követő események alapján egyre világosabb lett. Bánattal teli szívvel, reményt vesztetten 1956. november 14-én, hét napi fárasztó, kimerítő gyaloglás után, magam mögött hagytam szülőföldem. Utam Ausztria felé vitt, ahol a Vörös Kereszt alakított ki tábort a magyar menekültek segítésére. Itt jutottam több honfitársammal együtt bőséges ételhez, fedélhez, tisztálkodáshoz és a lehetőséghez, hogy hivatalos papírokat kapjak az Amerikai Egyesült Államokba történő bevándorláshoz.”
Ilona új hazára talált, egyként a 32.000 magyar közül, akiket Amerika fogadott be a magyarországi eseményeket követően. Fiatal felnőttként lett ismét diák, szerezte meg könyvelői képesítését és kapott végzettségének megfelelő munkát egy kórház adminisztrációs osztályán. Egy társas összejövetelen, megismerkedett egy fiatalemberrel, aki egy autógyárban dolgozott, mint diagnosztikai szakember. Néhány évi udvarlás után elfogadta a magyar születésű Gyula házassági ajánlatát. Esküvő, majd rövidesen megszületett fiuk és két év után lányuk, akik mára felnőttek, egzisztenciát teremtettek, családot alapítottak. Ilona is nyugdíjas lett, de soha nem tudta és akarta, hogy elhomályosodjon annak az országnak az emléke, amelyet közel 50 éve kellett, hogy elhagyjon. Ápolja családján belül is az ó-haza tiszteletét, megtartja hagyományait, mert hiszi, hogy akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újraéljék azt. Akik pedig elfelejtik a múltat, nem fogják megérteni a jelent, és elveszítik a jövőt is.
1956. október 23. a magyar szabadságszeretet egy jelentős talpköve volt. Nincs még egy olyan nap a történelem kezdete óta, amely világosabban mutatott volna rá, hogy az emberi szabadságvágy örök és elpusztíthatatlan, bármekkora is a siker ellen ható erő. A  forradalmat leverték. A Forgószél nevű hadművelet öt hadosztályának bevonulásával 1956. decemberétől elkezdődött a megtorlás, és az a 35 év, ami az országot a “szocialista tábor legvidámabb barakává”  tette.
Magyarország ma egyenjogú tagja az európai népek nagy családjának, ahol minden ember szabadságban, egyenlőségben és demokráciában élhet. 
“Akkor, amikor visszaemlékezünk az 1956-os eseményekre, kell hogy tisztelettel adózzunk az elhunyt hősöknek, az áldozatoknak, mert nem vagyunk, és nem lehetünk olyan utódok, akik hagyjuk leomlani az ősök által épített várfalakat, és engedjük, hogy a kövekből valami mást emeljenek.” zárja a megélt történelem visszaidézését Ilona asszony. Így legyen!
Susan T. de Buzna dr. 

Ez a bejegyzés 2005 10 20 22:54-kor készült és a következő kategóriákban található: Sztori. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.