Ez az év, számomra a madarak éve. Van az úgy, hogy felbukik a tekintetem a kis röpdösőkben itt is, ott is, ahogy dolgukat végezve, felkapkodnak egy kis elemózsiát a földről. Ide szökkennek, oda röppennek, amint néhány héttel ezelőtt az én kis rozsdafarkúm is.

Egyik április elejei szombat reggelen mindjárt az szúrt szemet, hogyan került annyi piszok a járdára?  Száraz fűszálak, pihék, még a virágláda is telis-tele lett, úgy szedegettem le az árvácskáról, amikor összesöpörtem. 
Másnap megláttam őt, a kis tojó házi rozsdafarkút, ahogy kitartóan ide-oda röpköd, mintha nem akarna tágítani egy bizonyos helyről. Fényképezőgép a kézben, elkezdtem követni, amikor hirtelen felnézve észrevettem a nyitott terasz gerendáján az épülő fészket. A kis rozsdafarkúm szorgalmasan dolgozott, ez volt a magyarázat a minden egyéb ok nélkül leszóródó szemétre a járdán.

Igen elcsodálkoztam, s már van mit figyelnem távolról és közelről, vagy éppen anya konyhájának ablakából. A kismadár, heves forgolódással mélyítette, igazgatta a fészkét, sebesen el-, és visszarepült, szájában újabb és újabb építőanyaggal érkezve vissza.

Azon kezdtem morfondírozni, hogy bizony nem jó helyen lesz ez a fészek. Én itt folyton jövők, megyek, ajtót nyitok, csukok, pöntyi, a macskám is jön, nyávogva, zavarni fogja a madárka nyugalmát. Ez a vékony, áttetsző tető szélben hangos zörgésével riaszthatja meg, s persze melege is lesz alatta – gondoltam magamban.

Azután egyszer már látom, kitartóan ül a kis szürke a tojásokon. Déltájt rettentően melege volt, amilyen tágra csak ki tudta nyitni a száját, úgy lihegett. Megsajnáltam, hiszen legalább kétszer költ, mi lesz majd a nyáron…

Pár napja arra lettem figyelmes, hogy nem látom a rozsdafarkúmat. A párja eddig is ritkán tűnt fel, de hol a kis tojó? Üres a fészek, nincs mozgás, és nem is ül benne. Valami baj történt vajon vele, vagy tényleg rádöbbent, hogy mégis rossz helyen rakott fészket? Nagyon elszomorodtam.

Május elsején estefelé kedvem szottyant egy kis kerti munkára. Rendet raktam a vén diófa alatt, kikapáltam a gyomot, virágmagokat ültettem helyettük mondván: hátha sikerül a felfutó virágokkal eltakarni a ki tudja még mikor mire lesz jó, farakást. Sarkantyúka, hajnalka, igénytelen növények, gazdagon virágzók és szépek. Milyen jó is lenne, ha sikerülne szépen felfuttatni, egyiket az egyik, a másikat a másik oldalról – serénykedtem.

A madárpár egyszer csak felbukkant. Követni kezdtek, hiszen a felkapált árnyas terület számukra ennivaló sokaságát rejtette. Nagyon megörültem, hogy megvannak, nincsen semmi baj. S már újra én is figyelni kezdtem a mozgásukat. Egészen a fészekig követtem őket. A gerendára leszállt előbb a tojó, utána a hím, szájuk telis-tele volt elemózsiával. S ma már megjelentek a fészek szélén az apró pihés fejecskék, hatalmas, tágra nyitott csőrükkel. Pöntyit gyorsan leparancsoltam az ablakpárkányról, hogy a látványa se zavarja a madárkáimat.
Örülök, hogy nagyon is él a fészek, s hogy követhetem a kis fiókák növekedését. A tompa halk cserregés arra utal, ezek a madárkák úgy nőnek, mint a pumpával fújt lufi. Hipp-hopp, ki is repülnek. S majd úgy eltűnnek, mint a téli katica a folyosói virágról. Azóta se láttam. Őket azután látom majd?

Szentes, 2019. május 02.                        Szerző: Dömsödi Teréz

Ez a bejegyzés 2019 05 03 06:30-kor készült és a következő kategóriákban található: Napló. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.