Terézke-blog 17: Megmentő monológ (novella)
Zelma néni az utóbbi időkben már nem sokszor mozdult ki otthonról. Kis kertes háza belesüppedt a télbe, kerítése a füstös fákra meredt, amelyeknek álom melankóliában libbennek csak egyszer-egyszer az ágaik. Éppen úgy, mint amikor az ember, ha alszik, egyik oldaláról fordul a másikra.
Megszokta már ezeket a teleket Zelma néni, hiszen hosszú ideje van egyedül. Férje belebetegedett a bányamunkába, a szén kormos, izmokat feszítő, évtizedeken át tartó kitermelésébe. Két lányuk született, Vilma San Diego egyik legnagyobb áruházában eladó. Nagyon ritkán tudnak csak beszélni. Paula, az ország túlsó végébe, a viharsarokba költözött férjével és az unokákkal, akik ugyancsak kirepültek már, Ausztráliában élnek.
Egyik éjjel, kora hajnalban Zelma néni arra ébredt, hogy nehezen kap levegőt. Alig bírt kikászálódni az ágyból, sem a lámpakapcsolót, sem a telefonját nem találta. Tapogatva vonszolta magát a sötét szobában. Hiába próbált megoldásra jutni, nem sikerült tájékozódnia. Az ügyeletet szerette volna felhívni, hogy most is, ahogy máskor, a segítségére legyenek. Mivel ez most nem sikerült, egy pillanatra pánikba esett, aztán gyorsan elindult visszafelé, dacosan, szomorúan, szemeiből kipottyanó könnyekkel, a levegőt kapkodva. Némi tapogatás után legalább a „pipát” megtalálta, szerencsére ezzel sikerült magán könnyíteni. Békésen visszafeküdt hát, kezeit imára fonta az amúgy is vallásos asszony, és gondolatban elkezdett beszélni Istenhez.
– Tudod, Uram, nincs más választásom, mint hozzád forduljak. Döntsd el Te, meddig, és hány reggelt élhetek még meg. Te adtad nekem az életemet, Te is fogod elvenni, ha elérkezettnek látod az időt. Addig is annyira jó lenne, ha megmagyaráznál nekem pár dolgot: hogy van az, hogy felneveltük a lányainkat, becsületes szakmát adtunk a kezükbe, óvtuk, vigyáztuk, támogattuk őket mindenben, és mégis itt kell szenvednem árván, betegen, elhagyatottan.
Emlékszem, Vilma mennyire szerette volna azt a piros pöttyös ruhácskát, amit az áruház kirakatában meglátott. Mivel nem volt rá pénzünk, pár héten belül volt a 15. születésnapja, és akkorra megvarrtam neki. Annyira örült! Mindig úgy tudott örülni minden apróságnak. Paula bolondult az állatokért, lovagolni akart tanulni. Elvittük, beírattuk. Egyszer csak jöttek a versenyek, a sikerek, az érmek… Istenem… Látod, én még emlékszem, de vajon ők emlékeznek még ezekre a régi szép időkre?
Amíg a párom élt, csak-csak szóval értük őket. Most, amikor bármelyiket hívom telefonon, alig van rám ideje. Arra még kevésbé, hogy hazajöjjenek. Azt sem tudják, valójában hogy is élnek az unokák, akkor én honnan tudhatnám? Vagy ott vannak az emberek, a mondott barátok gyerekei, akik kérni mindig tudtak, és én adtam. Segítettem, mellettük álltam, ha kértek, kaptak egy pár tyúkot, mert volt, kisegítettem őket munkával, a munkahelyen magam elé toltam, hogy ő tudjon boldogulni, hisz fiatal, családja lesz… Már rég nem ismerik a telefonszámomat, elfelejtettek. Te mondd meg Uram, ha nem ébredhetek fel egy reggelre, ugyan kinek szólsz, és hogyan?
Zelma néni szép lassan beleálmosodott a „leltározásba”, s mivel – szerencsére – a gyógyszer hatott, a légzése is megnyugodott. Békés álmából ébredt reggel, amikor szépen minden a helyére került. A telefon is meglett, lecsúszott az ágy mögé, ám a sötétben nem vehette észre.
Párás reggel volt, épp olyan szürke, mint a tegnapi. – Én bizony összeszedem magam – gondolta magában, – bemegyek az idősek klubjába, lesz, ami lesz… Kedvenc ruháit, botjait kiemelte a szekrényből. Tudta, nem lesz könnyű az út, még az is lehet, meg kell állni útközben, de akarta… Ezért így is történt, s ezzel elkezdődött az életében egy új fejezet, sok-sok szépséggel, örömmel, élménnyel, amire korábban nem is gondolt.
Szerző: Dömsödi Teréz
Szentes, 2019. február 01.
Képi illusztráció: Szalay Lajos Kossuth-díjas festőművész, grafikus (Őrmező 1909-Miskolc 1995): Idős hölgy (1935.)