Igaz mese, a madarak éneke…
„A madarak éneke, a sok-sok dal, amelyet gyerekkoromban Édesapámtól tanultam, máig is bennem élnek” Csirike
A szentesieknek nem kell bemutatni „Csirikét”, hiszen életünk része ma is. Akik a régi Petőfi iskolába jártak, sokat tudnak mesélni Róla, a TANÁRRÓL, aki még most is az iskolából megmaradt emlékekért harcol, mert szeretné megőrizni a jövőnek.
Az élete olyan, mint egy mese, igaz mese, amit le kell írni és jó lenne, ha a mai fiatalok is elolvasnák.
„ Itt születtem én ezen a tájon. Az alföldi tanyavilágban, ahol nem volt más, csak lámpafény az éjszakában és csillagfény. Ősz volt, de én tavaszt hoztam a szüleim életébe. Bár a behívót Édesapám már másnap a születésem után megkapta, elkeseredésében azt mondta: „Jó hogy lány lettem, mert ha fiú vagyok, nem is tudja mit tett volna, hogy ne legyek katona”. Nehéz idők jártak… Édesanya ott maradt a kicsi gyerekekkel és a gazdasággal (17 éves volt). Attól kezdve Édesapa hol otthon, hol a szegedi kaszárnyában, gyakran a Tisza gáton eltávozás idején éjszaka kerékpárral haza jött, és pár óra után hajnalban indult is vissza, mert reggel hatra a laktanyában kellett lenni.
Aztán a háború egyre terebélyesedett és egyre ritkábban láttuk. Az évek teltek, és 1944 őszén a front elérte a mi vidékünket is. Először a németek, majd a románok és végül az oroszok vittek el minden élelmet. Néhány levél érkezett Apától, nem tudni honnan, de tudtuk azt, hogy él.
A front tovább vonult Budapest felé a Tiszán át, és itt volt a hideg tél, amire én is emlékszem. Hírek nem jártak, hisz rádió sem volt a tanyán. Mindent elvittek, csak néhány tyúk és egy-két malac maradt. Kukoricadarából sütöttünk kenyeret, mert a búzát elvitte a háború.
Már kezdett tavaszodni, a természet is éledt és mindenki az újrakezdéssel volt elfoglalva.
Aztán egyszer csak futótűzként terjedt a hír, vége van a háborúnak. Öröm és ujjongás, de rögtön vége lett az örvendezésnek, mert szántani, vetni kellene, de nem volt mivel és nem volt kivel. De az akkori emberek valahogy ezt is megoldották. Az iskolába 1945 őszén megérkezett a tanító és megkezdődött a tanítás. Hír jött Apáról, látták Őt élve, ez volt az igazi örömhír. 1946-ban lassan érkeztek a vonatok, leszerelt megviselt emberekkel. Apuka 3 évig volt orosz fogságban. Ukrajnából gyalog jöttek haza. Sajnos sokan közülük meghaltak, de Apa 1947 júniusában hazaért. NEM ismertem meg. Azután lassan rendeződtek a dolgok, iskolába jártunk, télen sárban, hóban, gyalog, 3 km-t tettem meg oda, majd vissza. Én is cseperedtem és segítettem a gazdaságban. 1953-ban befejeztem az általános iskolai tanulmányaimat. Hogyan tovább? Szüleim szerették volna, ha tovább tanulok, így kerültem a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Általános Gimnáziumba. Volt mit pótolni az osztatlan tanyai iskola után. Hasonló körülmények között éltek az osztálytársaim is, így hamarosan jó kis közösséget hoztunk létre. (A 60 éves találkozón már túl vagyunk, sajnos nem sokan élnek). A gimnazista évek gyorsan teltek, egy tél, két tél és már a ballagásra készültünk. A sikeres érettségi után ismét felmerült a kérdés – hogyan tovább? Voltak elképzeléseim, fotós, műszaki rajzoló, stb. Bár a gimiben a földrajzot és a történelmet nagyon szerettem és elég jól megbirkóztam vele. Miután az osztálytársaim a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára jelentkeztek, így én is ide jelentkeztem. Mivel Szegeden nem volt történelem-földrajz képzés, én szerettem volna ugyan együtt maradni a többiekkel, így változtatnom kellett és így lettem történelem és ének szakos tanár. Júliusban már mindenki megkapta, hogy felvették, vagy nem. Én semmit nem kaptam, egyszer, augusztus közepén jött meg az értesítés, hogy felvettek. Öröm és kétségek, hogy vajon megfelelek-e?
…csak annyit vállalj, amennyit teljesíteni is tudsz!
A többiek támogattak, így belevágtam. Teljesen más világ fogadott. Szeged nekem akkor nagyon nagy város volt. Ott jöttem rá, hogy semmit nem tudok az énekkel kapcsolatos dolgokról. Bár kottát tudtam olvasni és hegedülni is tanultam. A tanyasi iskolában a népi zenekar prímásától tanultam zongorázni általános iskolás koromban. Sok osztálytársam a tanítóképzőből érkezett, így tudott szolmizálni, tanultak összhangzattant is. De a tanárok kedvesek és segítőkészek voltak és sikerült. 1960-ban megszereztem a diplomámat.
Közben már együtt jártunk a későbbi férjemmel, Dóczi Gáborral (biológia-földrajz szakon végzett), aki szentesi volt. Mivel csak egy bőröndnyi vagyonunk volt, én szívesen mentem bárhová, ahol szolgálati lakást kapunk. „Hogy gondolod? Megyünk Szentesre, gyere velem!- mondta Ő. „Sem lakásunk, sem állásunk még nem volt, de próbáljuk meg! Ő Nagytőkén kapott állást, míg én Berekháton (igaz, magyart is kellett volna tanítani, de úgy gondoltam, hogy jó lesz nekem ez az iskola.) A kinevezésünket augusztus 15-ével megkaptuk. Én albérletet kerestem. Jött a tanévnyitó értekezlet, előtte Lakos Jancsi bácsi közölte velem, hogy nem oda megyek, hanem a Petőfi iskolába, mert ott fogok tanítani. „ Te jó ég, az meg hol van? kérdeztem Gábortól. Mit keresel Te ott? Oda irányítottak. „Mikor megláttam ezt a gyönyörű iskolát, akkor azt gondoltam – Na, Irénke, ez egy újabb kihívás – és számtalan kérdés merült fel bennem. Bementem az iskolába és egy alacsony szúrós tekintetű férfi fogadott – Kit keres?- Az igazgatót. – Miért?- Nála kell jelentkeznem, mert ide helyeztek, éneket fogok tanítani. – Az igazgató én vagyok! (Tóth Laci bácsi.) Így kerültem a Petőfi iskolába 1960. szeptember 1-én, és 35 évig, nyugdíjazásomig ott is maradtam.”
(Folytatjuk!)
Dóczi Gáborné nyugalmazott iskolaigazgató élettörténetét
lejegyezi:
Szobota Imréné
A rovat a Pálmások Szövetsége megbízásából készül. www.palmasok.hu
LEGYEN A PÁLMA MINDENKIÉ!
Folytatása: http://www.varosivisszhang.hu/?p=34317