Többen már sokszor emlegették, s most újra ezt teszik, feledésbe ne merüljön, hogy még megvan a hajdani Tóth József Színházunk bejárati kapuja. Bár már nagyon megkopott, azonban még jól mutatja, mennyire illeszkedett a korabeli épület hangulatába, küllemébe.

Nyilván, ezt a kaput már nem lehet olyan módon felújítani, hogy újra használható legyen, ám ez alapján tökéletesen elkészíthető a majdani új bejárat. Bízzunk benne, így is lesz!

Az eredeti kapuról a fényképeket Négyesiné Éva néninek köszönöm szépen! Ha ez a kapu mesélni tudna, először is azt mondaná el, hogy az itt sárga, mondjuk aranynak, betétjei vajon eredetiek, vagy valamiféle különleges üveget helyettesítenek? Netán az utólagos festések bolondítják ilyen diszharmonikusra? Aztán mesélne arról, ki mindenki lépte át a kor hírességei közül a küszöbét? S ha még emlékezne, milyen jeles események történtek előtte, az utcán elhaladók miről beszélgettek, suttogtak meg-megállva séta közben? Bizony, milyen érdekes volna újra felfedezni az akkor talán jelentéktelennek tűnő történéseket. A természetes sodrását a főutcán elhaladó, szépen öltözött hölgyeknek és uraknak, akik a maguk vágyai szerint formálták kis mezővárosunk mindennapjait, s benne a patinás Petőfi oly előkelő, tekintélyt parancsoló hagyományait.

Vajon ez a kapu miként nyílott bele a két világháború szorongató szentesi levegőjébe? Kilincsét markolták erős és bátortalan kezek, kenyérkeresők és kenyéradók, idegenek és helybeliek, boldogok és boldogságot keresők egyaránt. Az elmúlás aranykapuján át új történetek, új történelmek nyitnak kapukat, ám lesznek-e, s az a kapu lesz-e majd ilyen hosszú életű…

Ez a bejegyzés 2018 07 12 23:15-kor készült és a következő kategóriákban található: Napló. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.