Terézke-blog 10: Esőcsalogató gondolatok
Egy évtizede éppen, hogy beleszerelmesedtem drága anyaföldünk termőerejébe. Annyi szépséget és nyugalmat ad a növényekkel bíbelődni, hogy folyamatosan rá kell jönnöm, még legalább kétszer annyi idő kellene, mint amennyit erre tudok fordítani.
Megfigyeltem, hogy a június, július a legkevesebb csapadékot hozó hónapok közé tartozik. Rendre szomjaznak a termőre forduló paradicsomok, a zöldbab, uborka, s természetesen a kert nyári virágai is. Azután augusztus második felében megindul az égi áldás, és március végéig esik, szakad, szitál, zuhog… A Teremtő nem jól osztja el az arányokat…
A kert szépségét megőrizni, értékeit megóvni nem kis feladat a természet adta nehézségek mellett. Így felértékelődik minden apró kis sikerélmény, az első érett paradicsomok, az újra bimbót hozó rózsák, a titkot rejtő burgonyafészkek, a hagyma felszedés… Szép sorban követik egymást a feladatok, s azok nyomán friss és finom zöldségek, gyümölcsök kerülnek a terített asztalra. Más az íze ennek, s más lélekkel fogyasztja el az ember. Szívét, lelkét ünneplőbe öltözteti a gondolat, nem hiába a fáradozás, az eltöltött idő.
Az eső nagyon kellene, nem is kevés, ám a déli meleggel, napsütésben, amikor “veri az ördög a feleségét…”, ez az eső, legyen bármilyen kevés is, csak árt. Perzsel, éget, forráz, pusztít… Nagyon nem szeretem. Szent Péterhez hiába próbálok fellebbezéssel élni, “elgurít néhány hordót”, komolytalanul rávillant párat, s volt, nincs. Marad a mesterséges vízpótlás és a növénykék kitartásra biztatása, hogy majd csak… Majd csak elered rendesen, s főleg rendes időben az igazi eső.
Óhajtjuk, várjuk, csalogatjuk azokat a porelverő drága esőcseppeket, mire megérkeznek újra és újra teremteni az életet.