Terézke-blog 8: Édes anyanyelvünk a mi igazi csodánk!
Szépen beszélni és írni, magyarul, csodálatos elhivatottság. Ezzel az igénnyel élni, valóságos ajándék. Becsülni és megbecsülni ezt az örökséget, amit nyelvünk ad számunkra, több volna, mint kötelességünk. Ma még a felelősségét nyelvünk használatának és csodálatos kifejezőkészségének sokan érezzük át. Igen ám, de mi lesz holnap?
Nap mint nap fog el a keserűség, ahogy az utcán, kerékpárral suhanva, egy-egy, főleg fiatalok beszélgetéséből származó csúnya, toldalék, hiányt kifejező, ürességet sugárzó mondat, mondatrész, vagy csak szó harsog fel. Ilyenkor mindig felteszem magamnak a kérdést: Istenem, miért? Miért kell megengednie szülőnek, pedagógusnak a csúnya, trágár beszéd jelenlétét? Miért nem érzékeli a rettentő rossz erejét, hatását az, aki így beszél, és miért fogadja el a környezete tőle e kedvezőtlen magatartást? Miért kell szokássá válnia az ürességnek, az igénytelenségnek, s ezzel együtt a butaságnak? Mennyivel izgalmasabb felfedezni, kibontani a csodát, ami a miénk, értünk van, nekünk és rólunk szól.
Persze, biztos van, aki azt mondja erre, ósdi, maradi felfogás. Amit érzünk, gondolunk, azt mondjuk is ki úgy, ahogy jónak látjuk. Amire azonban most figyelmeztetek, az nem a páratlan pillanatok esetlegességére ad magyarázatot akkor, amikor saját ügyetlenségünk vagy pillanatnyi szerencsétlenségünk fölött törünk ki dühvel, keserűséggel, csalódottsággal, s ahogy kimondtuk a rosszat, máris elszállt. Most azt a fajta megszokást és állandóságot ostorozom, ami nem ritkán ott ragad a mindennapokban, a betegséggé merevedő szenvedélyekben, a gyengeség elfogadásában, s még számos más jelzőt kereshetnék rá, vég nélkül…
Sokkal hatásosabbnak tartom azonban, ha elgondolkodtatok, ráébreszthetek a csodára, például amikor azt mondjuk: “szabad”. Mennyi mindent fejezünk ki vele. Szabad szeretni, szabad szabadságra vágyni, de be szabad jönni a házba kopogtatás után, s ha már egy hangot változtatunk, és azt mondjuk, hogy szabod, arról beszélünk, hogy megszabod a feltételeket, vagy éppen kiszabod a varrásra szánt szoknyát, nadrágot… Szín a piros, vagy a rózsaszín, de szín az a helyiség, ahol járműveket tartanak, s valamikor a lovaskocsi is itt pihent a mindennapi munka után. Hajdan a szer ünnepi összejövetel volt, amely hál’ Istennek, egyre gyakrabban elevenedik már fel napjainkban is. Ebből a szócskából van a szerel, pl. alkatrészt, amit, ha szerelem, valószínűleg jól fog működni az a jármű vagy készülék. S ott van a szerelem, a legcsodálatosabb érzés, amely nőt és férfit formál eggyé, szabaddá és boldoggá, mert mindkettő szeret, sőt szeretkezik, s ezzel beteljesítik a legcsodálatosabb isteni ajándékot, a teremtést, az új élet születését. Tér, az élet tere, a közösségé, ahol sokan érzik jól magukat együtt. Terem, ahol gyermekek tanulnak a jövőért, a gyümölcsfa is terem nekünk finom gyümölcsöket. Ám az alkotás is teremtés, még ez az írás is az. Ahogy teremtés a természet nagy egésze, amely a létünket, boldogulásunkat, szépséges valóságunkat szolgálja.
Szóval, kedves Fiatalok, erős, egybe forró gyémántok szavaink. Sokszor öltök velük, ahelyett, hogy ölelnétek. Öltök, amikor bút, bánatot, fájdalmat okoztok másoknak mindazzal, amit kimondtok. Csupa-csupa mély hangrendű magánhangzók! Olyanok, mint a nagybőgőben rekedt hangok. Ezek is csak akkor érvényesülnek, sugároznak harmóniát, amikor a hegedű “magas hangrendű játéka” trillázik mellette. A zene ilyenkor kikelet, a víz csendes csobogása, szinte látod, ahogy megnyílik előtted az út, az ösvény, a csapás (no, nem a sorsé), a szép zöld lombú fák frissen illatozó virágai között. Mész előre, mert tudni, felfedezni akarod a hegyek ismeretlenségét, a madarak szárnysuhogását, aprócska, csörgőcsőrű énekét, és megnyugszol. Legyen reggeli ébredésetek is mindenkor pont ilyen megnyugtató…