Terézke-blog 4: Utazás
Amikor az ember tömegközlekedéssel utazik, végtelen szabadsága arra korlátozódik, hogy gyönyörködjön a tájban, vagy legalábbis elmerüljön benne. Különösen igaz ez akkor, ha hosszabb ideje nem járt már azon a vidéken.
A reggeli napfény különösen szépen tudja visszaadni a színeket, hiszen ekkor még alacsonyan jár a nap. Némi harmat által megnedvesítve, a növények még pompázatosabb, még élettelibb valóságukat mutatják. A mezők zöldes-barnaságát a búzamezők sötétzöld vonulása követi. Azután következik a sárgászöld repcemező, és a kétleveles kukoricatáblák zsenge zöldje csak arról árulkodik a feketeségben, milyen szabályos sorokat képesek produkálni a modern vetőgépek.
Szinte már hiányolom a napraforgótáblákat, amikor éppen feltűnik, nem is egy. A kis növénykék, kerek leveleikkel, még alig libbennek, de már a fácánkakas számára kiváló reggelit nyújtanak. A gyérítés madarai a nagyüzemi sorok között azért hatékony ritkításra képesek, s mire aratásra kerül a sor, bizony igen sokféle madár részesedik a termésből, tapasztaltam ezt magam is az elmúlt években.
Ahhoz képest, hogy szinte átmenet nélkül jutottunk a hideg télből a nyárba, a sok csapadék miatt belvizes foltok is keletkeztek, a látvány csodás, kimondhatjuk, a határ egészséges. Fehér ruhában pompáznak az akácfák, a teljes megújulás minden más növény színe teljességét elővarázsolta. A természet teszi a dolgát, szinte háborítatlan a hajdani tanyatelkek dzsumbujával, máshol a romosodó tanyák környezetével, de azért üdítő ellenpontok is léteznek. A megújult gazdaságok, modern épületeikkel és gépparkjukkal ugyancsak belesimulnak a természeti táj életerős szabadságába.
Azután, amikor megérkezünk az autópályára, a természeti kép tompul, sőt egészen háttérbe szorul. Persze az emberi alkotás is szemet gyönyörködtető, csak valahogy egészen másképp.
(Fotó archív, illusztráció. Vetés a szentesi határban.)