Tudok egy jó varrónőt!
1945 után a kézműves iparosok jelentős hányada kisipari termelőszövetkezetekbe (ktsz) tömörült. Elsőként -1946 decemberében – a Szentes és Környéke Cipő és Bőripari KTSZ, majd 1950-ben a Szabóipari KTSZ is megalakult.
(http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Szentes/pages/szentes_grimm/magyar/009_gazdasag.htm)
„Vajda Mihályné Szalai Margit Gyöngyi Bp. 1940-ben születtem. 1955-ben kezdtem tanulni Szentesen a Szabóipari KTSZ tagjaként a varrónői szakmát. Nagyon nehéz volt bejutni, szegény világ volt akkor!
A szakmaválasztás 14 – 18 évesen sosem könnyű. Hiszen nem tudja akkor még a fiatal, hogy mit is szeretne. Úgy voltam én is, mint a kommendált vőlegény, később szerettem meg.
A tanulóévekben sokféle élményben volt részem. Optimista voltam mindig, de fércet húzni utáltam!
Kemény tölgyfa széken, hokedlin kellett ülni. Kispárnát csináltam rá magamnak. A mester kivágta az ablakon…- Tönkremegy a gerinced! Ezt a hivatást csak kemény tölgyfa hokedlin lehet művelni.
Azt is megszabták, hogy a varró gép oldalán az ollót hogyan tegyük le. Nem volt mindegy, mert minden műveletnek meg van a maga „szabálya”! Érdekelt, hogy, hogyan, miként lesz olyan? Úgy kellett a szakmát „ellesni /ellopni”. Az első évben a férfiszabóságban kezdtem a tanulást.
Az rendelkezésre álló használt anyagok és a fújt gombok – a Kisérben Füstiék készítettek ilyeneket, egy kis darab anyagok vittünk el hozzájuk, és ugyanolyan színű festékekkel vonták be a fa gombokat– olyan szépen harmonizáltak együtt a ruhákon, hogy ma is megállnák a helyüket.
A szabó szakma nagy mesterei voltak akkoriban Szentesen: Bodnár István, Bucsány György, Gombos Gyula, Gulyás Sándor, Nagy László, Rébeli Szabó József. Kiváló úri szabók voltak. Öltönyöket varrtak. Volt, aki zakót, más inkább nadrágot tudott nagyon szépen elkészíteni.
Úgy szólítottak: – Fiam! Ha valamit rosszul csináltam, összevonták a szemöldöküket és azt mondták: A macska rúgjon meg, de nagyon!”…
A piacra termelő szabók a „mákos”, vászon féle nadrágokat a földműveseknek és az iparosoknak, a bricsesz nadrágokat pedig az egyenruhásoknak (csizmával viselték) készítették.
A varrásból megélni nem igazán lehetett akkoriban sem. A szabó mesterek gyümölcsöst, szőlőt telepítettek és gondoztak. Ezek finom és egészséges terméseivel ill. a méhészkedés és a galambtartás hozadékaival egészítették ki a jövedelmüket. Családszerető, jólelkű, precíz, szépérzékkel megáldott, kulturált emberek voltak.
A második tanulóévemtől a női szabóságban a Molnár házaspár tanított a Petőfi épületében, a Petőfi utca sarkán levő fiók műhelyben. Aki ruhát akart rendelni, oda ment varratni. Molnárné Katika nagyon tehetséges és nagy tudású oktatóm volt. Negyedes centivel (10 mm /4 = 2,5 mm) játék babákra varrtunk ruhát. Ez volt a vizsga darabunk. Akkoriban nem volt elegendő anyagunk, amiből normálméretben készíthettünk volna azokat el. Erre jó példa, hogy a tanulóéveim alatt készülő sötétkék nagykabátomhoz a hozzávalókat hónapokra beosztva vásároltam össze. A varrásában az ügyes kezű Váradi Terike és Szántó Erzsike segédek is segítettek nekem. A konfekció varrását is megtanultam, ami azt jelenti, hogy fércelés nélkül is szépen kellett tudni gépelni.”
(Az Ady Endre és a Könyök utca sarkán, a „Közgével” szembe levő fiók férfi szabóüzlet –műhely- vezetője Szőke Ferenc volt. A Klauzál utcai Ált. Iskola Zöldág Néptánc csoportja részére az 1990-es évek elején – Farkas Bálint a Pankotai Állami Gazdaság egyik vezetője (fekete vékony csíkos kordbársony anyag) felajánlása után – Ők varrták meg méretre igazítva (!) a még ma is használatban levő 15 garnitúra fiú néptáncos viseletet (fekete bársony csizmanadrágokat és mellényeket). Akkor a ruha próbák idején feltűnt nekem, hogy a Mester úr jobb keze kisujján a köröm szokatlanul kb. 3 cm hosszú volt.
– Az a férc szedéséhez növesztődött. – mondja mosolyogva Gyöngyike néni. Min. 2-3 próba szükséges a ruhák készítésekor: 1./ a fércelés utáni, 2-3./ a varrás utáni. Hankó Gyné)
„A szövetkezeti központi műhelyek az Arany János utca két tetszetős épületében és a Nagygörgős utca páros oldala első telkén levő alacsony – egykori kiszolgálóhelyiségeknek helyt adó – épületekben voltak.
(Labádi Lajos: Szentes arculata régen és ma (15.): A Felsőpárt egykori díszei: kispiaci közkút és szecessziós bérpalota / Szentesi Élet 2016. 10. 07. szám 11. old.)
Még az 1950-1960-as években is többen csatlakoztak és hozták be a szövetkezetbe a varrógépeiket, szabó asztalaikat. Bodnár bácsi az 1960-as években volt a szabász.
A központi műhelyben finom konfekciók készültek, az alacsony épületben fehér neműk, ágyneműk, férfi szövetnadrágok, katonai sátrak stb. Csízi István, Dongó bácsi, valamint Géczi László és Bezzeg József szövetkezeti elnökökhöz szintén jó emlékek fűznek. Ha szükséges volt, ők is odaültek a gépek mellé és segítettek a varrásban.
Akkor a legidősebbek Krémer néni, Dóczi néni, Barakonyi néni voltak. Középkorú volt a műhelyben pl. Keserűné Eszter, Pintér Irén, Kékesiné Jutka, Emike néni, Pásztor Pálné Piroska (a férje volt a varrógépszerelő mesterünk) és Paksi Sándorné Magdika. Ki a varrógépnél állította össze, ki a gép melletti kisasztalnál görnyedve „gombozta fel” a nadrágokat a műhely zöld tányérernyős kevés fényt adó lámpája alatt: – „,Majd megvakultunk”.
Munkatársunk volt még az idős, alacsony termetű Áder bácsi is, aki a kész pl. szövetnadrágokat gőzölte, vasalta nagy állványokon hosszú zsinórú nehéz villanyvasalókkal.
Kezdetben lábbal hajtós és olyan gépek voltak, amelyekbe szénkefét kellett betenni. A dunnahajak / dunnahuzatok varrásakor mindent duplán kellett varrni a tollak miatt. Olyan visszeres lábakat lehetett velük szerezni, hogy na’ még!
Aztán később villanymotoros gépeink lettek: „Csepelek”, „Extémák”!
Hatalmasak, nagy zajjal, erős rázkódással működők. A varrás viszont könnyebb és haladósabb volt velük. De a levegőtlenség, a zsúfoltság, a vasalással járó gőz, a szálló textilszöszök okozta egészségtelen viszonyok megmaradtak az alacsony, zsúfolt műhelyekben. Ám, amikor az ember fiatal és a megélhetés nem könnyű, erre nem is gondol. Nyaranként pl. az üzemek festésekor vagy pl. a katonai sátorponyvák varrásakor a lábbal hajtós gépeket kivitték az udvarra. Nem szünetelhetett a munka, ott dolgoztak tovább.
Szövetkezeti / üzemi szilveszteri vacsorákat, névnapolásokat, zárszámadás utáni összejöveteleket rendszeresen tartottak.
Pár évig dolgoztam önállóan is, s közben letettem Szegeden a Mestervizsgát. De mivel nagyon hiányzott a közösség is, Szabó Sándor kérésére elvállaltam a 603. Ipari Szakmunkásképző 3. évfolyamos 17 éves leány tanulóinak szabó szakmai gyakorlati oktatását.
Kosztüm – kabát és szoknya – elkészítése volt a vizsgadarab, melyhez Budapesten vettük meg az olcsóbb anyagokat. Hiszen kevéske gyakorlattal rendelkeztek még a lányok a drágább anyagokhoz. Így biztattam őket a gyakorlati oktatás közben: – „Varrás közben arra gondoljatok, hogy az a fiú szeret titeket!” S tényleg, szép egyenesen haladt a varrás a lányoknál a nyugodt érzelmeik közben.
Mindig figyelmeztettem, intettem őket: – Csináljátok türelmesen, gondosan!
Volt, akit nem érdekelte…
A lányok az 1-2. tanulói évben az alapokat pl. Pintérné Irénke keze alatt tanulták meg. A célszerű kézmozdulatokat, a gyűszű és a tű együttes használatát. Először cérna nélkül öltögettek. Varró géppel újságpapírt varrtak. Takarékosság miatt azt tettek a munkavivő fölé és a tű alá. Cérnát nem használtak. A 3. évfolyamban már a divatlapokból szabásminta snittek is használtak. A kivett minta általában megfelelő volt a méreteikhez. A zsákba gyűjtött – a központi üzemben leesett hulladékokból – varrtuk meg aztán a tananyagban előírtakat is. Előfordult, hogy a szövetkezet Kossuth utca 28. szám alatti boltja részére is varrtunk pl. overálokat gyermekek részére. Volt ezeknek keletje, mert olcsó, IV. árkategóriában volt. A lányoknak pedig nagy sikerélményt jelentett, ha az utcán ráismertek a gyermekeken saját munkájukra. Gyakran előfordult, hogy a 3. évfolyamos lányoknak be kell segíteni a szalagon folyó konfekciós munkába. Ez szabály volt! Odaült a géphez és egy-egy folyamatot „betanulva” folyamatosan varrt.
A lányok a tanulóéveik befejezése után rendszerint a szövetkezetben dolgoztak tovább. Ha pár év után férjhez mentek és gyermekük született, már nem mindig tértek vissza. Többük más szakmát választott, mert a konfekcióvarráshoz nem volt türelme, kedve. Sokan átmentek a Csongrádra vivő vasútvonal közelében levő „repülőtér melletti” Szegedi Ruhagyárba dolgozni.
Mivel a fiatalokat mindig nagyon szerettem, ezért is vállaltam el az 1990-es évek közepétől a Petőfi Sándor Általános Iskola Mazsorett csoportjai részére az un. mazsorett ruhák varrását. Olyan boldog voltam, amikor a kicsiny leánykák – köztük két kis unokám – a Kossuth utcán a Radetzky Indulóra (is) meneteltek.
Csak aztán az 1970-es évektől a főként exportra gyártott jó minőségű anyagokból divatos felső ruházatot varrtunk. Néhány éven divatba jött „KGST”, és a „Kínai” piacon való olcsó vásárlás lehetősége a környező országokban és hazánkban is, majd a gyárak eladásával a termelés leállása. Ezzel együtt járt va munkanélküliség és turkáló boltok népszerűsége és árudömpingje az összes jó és rossz hatásával. Leépült a szabó ipar művelése / művészete Szentesen is. Felettem is lassan eljár a szorgos munkaórák ideje. Ám a mai napig még mindig érdekelnek a divatok, a szabásvonalak, az újabbnál újabb jó minőségű textilek. Rendszeres könyvtár látogatóként szívesen olvasok.
Sokszor elgondolom, hogy a régi munkatársak vajon hogyan élnek?…
Milyen jó volna találkozni és beszélgetni velük. Eszembe jut egy-egy mondatuk, szokásuk, és hasznos tanácsuk.
Most, nyugdíjas napjaiban is vannak céljaim. Cél nélkül nem élhetek. A múló időben a családom minden egyes tagja életének, boldogulásának lehetőségei foglalkoztatnak. Ezekhez lehetőségeim szerint hozzájárulok finom ebédekkel, süteményekkel, varrogatással és szeretetteljes fogadtatással hazaérkezésükko
Hankó Györgyné Zöldág Hagyományőrző Szakkör