Egyedül a hit által – Luther reformációja – 5. A 95 tétel
Luther számára Isten létezése meg nem kérdőjelezhető, olyan világos, mint az imádság végén az „ámen”. Úgy szól Istenhez, mint személy a személyhez, bár tudatában van annak a mérhetetlen távolságnak, ami elválasztja Tőle.
Az, hogy ezt az Istent meg kell mutatni az embereknek is, a római utazása során és után erősödött meg benne: bár megtette a kiírt penzumokat, megfizette a búcsúcédula árát, sőt maga az utazás is tetemes mennyiségű búcsú elnyerését jelentette, mégsem találta meg a feloldozást.
Az utazás előtt és utána is gyakran prédikált a búcsú ellen, a búcsúcédulákkal való kufárkodásról és az egyetemi óráin is gyakran beszélt ellene.
Fő célpontja Johannes Tetzel dominikánus szerzetes volt, a búcsúcédulák nagy hirdetője, Luther szerint: „nagyszájú vásári kikiáltó”.
Tetzel borzalmas kijelentésekre ragadtatta magát: „ és ha te Isten Anyját ejtetted volna teherbe, nekem olyan felhatalmazásom van a pápától, hogy még ezt is megbocsáthatom neked, feltéve, hogy annyi pénzt teszel be a pénzes ládába, amennyi dukál.”
Neki tulajdonítják ezt a versikét is: „Mihelyt a pénz a ládikába hullik/ Tisztítótűzből a lélek kiugrik.”
Luther más vad állításait is idézi Tetzelnek: a pápa vörös búcsúkeresztjének éppoly nagy az ereje, mint Krisztus keresztjének. Vagy: maga szent Péter sem oszthatna több kegyet, mint amennyit ő, mármint Tetzel nyújthat.
Luthert ez az üzletelés nagyon kihozta a sodrából, de nem is kimondottan a külsőségek szélsőségei, hanem – mert továbbra is a kegyelem problémájával viaskodott gyötrődve – szorongatta a kérdés: vajon a kegyelmi eszköz (búcsúcédula) az üdvösség útja, vagy talán csak egy jó cselekedet, amely azt a megnyugtató érzést kölcsönzi az embernek, hogy megtette a magáét és többre nincs szükség.
Luther úgy gondolta, hogy ha felhívja az egyházi hatóságok figyelmét ezekre a túlkapásokra, azok tüstént belátják, hogy véget kell vetni ennek.
Ezt tette és ez volt a döntő lépés. Elküldte téziseit az érseknek. Az érsek eltiltotta Luthert attól, hogy a búcsúcédulák témájában ezentúl nyilatkozzon.
Mivel semmi más nem történt, akkor döntött úgy, hogy kiszegezi tételeit a vártemplom kapujára, hogy megvitathassák a tudósokkal, akadémikusokkal.
Ők nem jelentkeztek a vitára, de elolvasta a nép minden egyéb rétege: egyszerű emberek, polgárok, értelmiségiek, művészek, lelkészek, fejedelmek.
Albrecht Dürer Nürnbergből egy egész csomag fametszetet és rézkarcot küldött ajándékba Luthernek….
Az eredeti plakát ma már nincs meg, de akkor rengeteg másolat készült belőle és eljutott mindenkihez, aki csak kíváncsi volt rá. És mindenkire másként hatott.
Luthernek az volt a célja a tételekkel, hogy az emberek megértsék: a bűneiktől nem lehet megszabadulni egy szempillantás alatt, azt akarta, hogy az ember szüntelenül viaskodjék a vele született eredendő bűnnel.
Így kezdi: „Urunk és mesterünk, a Jézus Krisztus ezt mondta: Térjetek meg… azt akarja, hogy a hívek egész élete megtérés legyen.” Ő maga is megvívta ezt a harcot és most mindenki számára hirdeti. Ne legyen nyugalom, ne legyen a számlák kényelmes kiegyenlítése. Senki nem segíthet, egyetlen ember sem, a pápa sem, hisz ő is csak ember. Megbocsátást csakis az igazi bűnbánat eredményezhet az újra és újra megismételt töredelem és vezeklés. Krisztust kell követni szenvedésen, halálon és poklon keresztül, sok kísértés által. Nincs békesség csak a kereszt.
Ezekkel a gondolatokkal kezdte és zárta plakátját és közte áll a többi tétel, melyeknek legfontosabb mondanivalója, hogy az egyház igazi kincse az evangélium. Vitairatnak szánta, de egész más célt ért a 95 tétel.
Eszméit több teológus támogatta, így sok követőre talált a társadalom minden rétegéből. A parasztok népi hősnek tekintették, a lovagok felesküdtek a védelmére. A földbirtokosok azért támogatták, mert nagyobb függetlenséget szerettek volna elérni a pápa politikájától a saját földjükön.
Luther maga sem gondolta, hogy ekkora hatást ér el plakátjával.
De, bár ő ezt nem érzékelte, az aki akkor ott elolvasta, érezhette, hogy a tételek írójában roppant erő, elszántság, bátorság és meggyőződés lakozik. Olyan vezérnek látták, akire már régen várt a német történelem.
Luther később, visszapillantva az eseményekre, azt írta, hogy akkoriban az egész világ csak panaszkodott, „a püspökök és a doktorok meg valamennyien hallgattak és senki nem akarta a macska nyakára kötni a csengőt – mert a prédikáló rend inkvizítorai mindenkit megfélemlítettek – Luther lett az a doktor, akit magasztaltak, hogy végre mégis jött valaki, aki beavatkozik.” Hozzáfűzi még, hogy a dicsőségnek egyáltalán nem örült, „a dallam túl magas kezdett lenni a hangomhoz képest.”
(vége)
Veres-Ravai Réka
evangélikus lelkész
Előző rész: http://www.varosivisszhang.hu/?p=31388
Kapcsolódó cikkünk: http://www.varosivisszhang.hu/?p=31365
(Kép: Luther a wormsi birodalmi gyűlés előtt.)