A városi könyvtárban február 5-én 18 órakor Kácsor Zsolt: Barbarus c. könyvének bemutatójára kerül sor. A szerzővel Poszler György tanár és dr. Szabó János József régész-muzeológus beszélget.

Magyar história, Athenaeum, 2008, 268 oldal.

Ha Kácsor Zsoltnak ezt a művét egyetlen műfajba akarnánk besorolni, igencsak bajban lennénk. Kétségtelen, hogy történelmi keretbe ágyazott családregény, de ennél sokkal több is. Kalandos, pikareszk, jellegű jeleneteivel majdnem tejesen átfogja a legutóbbi két évezredet. Cselekményének első színhelye az éppen megszervezés alatt álló Pannonia Provincia, ahol családjának első ismerni vélt, vagy talán inkább kreált ősét állítja középpontba. A família többi tagjának sorsát követve a legkülönbözőbb  színhelyeket járjuk be. A harmadik generációt képviselő szereplő révén betekintést nyerünk a katonacsászárok Rómájába, de a negyedik sorsát követve már megint a mai Magyarország területén vagyunk, és sok-sok kitérővel itt is maradunk egészen napjainkig. Együtt vonulunk a hun király, Attila seregével a catalaunumi harcmezőre, tanúi, részesei vagyunk Milánó ostromának. A család egyik tagját a Keletrómai Birodalom fővárosában, Bizáncban éri a tragikus vég, a következő pedig a Gepida Királyságban, akár a mai Szentes közelében, erőszakos halállal távozik az élők sorából, mint ahogyan az eddigiek, és kevés kivétellel az összes többi is. 732-ben a poitiersi csatamezőn a hullákat fosztogatók társaságába keveredünk, a kalandozó magyarokkal együtt járjuk be Európa legkülönbözőbb területeit. A 11. században Dél-Angliába és Bizancban is  megfordulunk, a középkorban is sok véres eseménybe sodródik az olvasó, többek között az 1444-es várnai csatába is. Kachor nevű személyek már a 14. századi forrásokban is szerepelnek, a 15. századtól kezdve pedig egyre több szállal kötődnek Egerhez, ahol a szerző is született. Az I. viágháborúnak két Kácsor is áldozatául esik, a II-at a doni katasztrófával és az azt követő hadifogsággal együtt is túléli a szerző nagyapja, de ennek következményeibe 1949-ben, 25 évesen belehal.

A  mű tehát bővelkedik naturalisztikus jelenetekben, ennek az irányzatnak azonban egyéb elemeit is felfedezhetjük. Vissza-visszattérnek különböző vezérmotívumok, a hasonló élethelyzetek, jellemzésére többször is szó szerint ugyanazokat a mondatokat használja az író. “És ez lett a veszte.” – olashatjuk pl. a Kácsor-család több tagjáról is. A vége felé ez viszont, mintegy figyiszt mutatva a naturalizmusnak, helyenként éppen az ellentétébe csak át: az I. világháború végnapjaiban azt olvashatjuk ifj. Kácsor Ignácról: “Ez lett a szerencséje.”

Nekünk pedig széles idő- és térbeli keretek között mozgó, szépirdalmi műhöz van szerencsénk, megspékelve humorra, olykor szinte a szó szoros értelmében vett akasztófahumorral. Végkicsengése, ha derűt nem is, de reményt sugároz, az utolsó fejezet címe: Most hagyja abba. Ebből megtudhatjuk: a szerző 2006-ban hivatását gyakorolva részt vett egy tüntetésen, és megúszta egy fejbekólintással, valamint néhány szitokszóval.

Dr. Szabó János József
régész-muzeológus

Ez a bejegyzés 2009 02 01 12:41-kor készült és a következő kategóriákban található: Közlemények, Szabadidö. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.