Pásztoremberek – az ősfoglalkozás nyomában
Kunkovács László Kossuth- és Balogh Rudolf-díjas magyar fotóművész és etnofotográfus, a Magyar Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti Tagozatának tagja (2010) volt a Koszta József Múzeum vendége a tavasz első napján, március 21-én. Pásztoremberek c. könyvét mutatta be a népes közönségnek.
-Az ember hihetetlen csodalény. Ezek az egyszerű, puritán emberek tisztalelkűek, szellemlények, jó részük táltos, kiválasztott, amit testi adottságaik, pl. a kéz hat ujja, is bizonyít – mondta az MTI egykori munkatársa.
A karakteres arcvonások a Hortobágyon, de az ország több részén, sőt az erdélyi tájakon megtapasztalt életforma következményei. Azt mondta a szerző, nehezen állapítható meg a pásztoremberek kora. Már a fiatalok is ráncosabbak az átlagembereknél, az idősebbek szívósak, mintha megállították volna az időt. Élik életüket saját törvényeik szerint a pusztán, már kevesen vannak, vigyázzunk rájuk! – figyelmeztetett.
Kunkovács László kiemelte, díszes viseletüket mindig büszkén hordták az eredetmondák ismerői, a jó hangú énekmondók. Gyakori hangszerük a tárogató. A társadalomtól elszakadt életük részévé vált a népművészet ismerete és tisztelete. Mindig megtalálták a somfabotot, a pásztorbot alapját, és mindig megtalálták a botvágót, a mestert, aki azt készre formázta számukra. A népi cserekereskedelem a mindennapjaik részévé lett.
A természettel harmóniában élve építkeztek, magukat pl. kontyos kunyhóban, jurtában húzták meg az eső elől, növényekből építettek falazatot, hogy állataikat megóvják a széltől a zord idő beköszöntével. A legkülönlegesebbeknek arra is volt tudásuk, hogy a kolompok okos használatával zenekarrá hangolták a nyájat.
Érdeklődésre Kunkovács László elmondta, hogy az ősfoglalkozást kutatva eljutott Mongóliába, Tibetbe, Kínába is. Azonban a keleti kutatások, a Balkánon, Dél-Olaszország, Bulgária, Törökország sztyeppéin a legérdekesebb felfedezéseket hozták. „Leginkább toronyiránt szerettem menni…” mondta.
Kép és szöveg: dt.
