Szentes híres szülöttének filmbe (akár Jókai egyik regényének a hőse is lehetne) illő színes élete, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc március 15-i nemzeti ünnep alkalmából, mindenképpen “lapra” kívánkozik.

Horváth Mihály a kiváló egyházi személyiség, történész és politikus Szentesen egy sok gyermekes (17-en voltak testvérek) elszegényedett nemesi családba született 1809-ben. Édesapja borbély-orvos (nem orvostudor) volt, aki támogatta fiát abban, hogy az egyházi pályát válassza, ekként a piaristák gimnáziumába Szegedre küldte tanulni, majd a “váczi” papneveldében kamatoztatta tehetségét, s 22 éves korában pappá szentelték. Sikeres tanulmányai eredményeként 1828-ban Pesten bölcsészdoktori címet szerzett. Vidéken káplánként, majd nevelőként dolgozott, s eközben lelkesen kutatta a levéltárakat. Az Egyház tanaival szemben kritikus volt, markáns nézetei miatt (magyar nemzeti egyházat akart, ellenezte a cölibátust, stb.) nem is volt csoda, hogy a Szentszék nem kívánta a császár által adományozott püspöki kinevezésében megerősíteni.
A “csendes munkásság teréről” őt is elsodorták a forradalmi események, melyeknek alkotó és cselekvő szereplőjévé is vált, sőt Kossuth Lajos személyes javaslatára a Szemere-kormány vallás és közoktatásügyi miniszterének nevezték ki! E vészterhes időkben már miniszterként szólította fel az egyházi előjárókat, hogy tegyenek hitet a magyar függetlenség ügye mellett, a papokat pedig arra kérte, hogy szent beszédeikben magyarázzák el az egyszerű embereknek is a szabadságharc célját. A bevonuló muszka (orosz) csapatok ellen pedig keresztes hadjáratra serkentő kiadványt bocsátott ki. A szabadságharc bukása után neki is menekülnie kellett, de még előtte Szentesen elbúcsúzott imádott édesanyjától. Alföldi tanyákon, vidéki plébániákon bujkált, mivel a haditörvényszék halálra ítélte. Majd kénytelen volt emigrációba menni (életének e kalandos története egy külön fejezetet érdemelne). Mint igaz magyarnak, a magyarországi hírek hallatán összeszorult a gyomra, s a “fájdalom vasmarka ragadta meg a torkát” s valami mélységesen mély szomorúság áradt szét a lelkében.
Itthon az egyház kiközösítette, papi hivatásától eltiltotta.
Külföldön írói ambíciói még jobban kiteljesedtek, így többek között megírta Genfben, “Magyarország függetlenségi harcának története” című könyvét, amellyel felhívta magára a figyelmet. E három kötetes művét itthon be is tiltották.
1864-ben Genfben házasságot kötött, e kapcsolatból öt gyermeke született. A honvágy mindig is nagyon kínozta, (pl. Párizs, Nizza, Firenze, Genova városokban élt) szeretett volna családjával Magyarországra hazatérni. Hál’ istennek itthon is sokan segítették ügyét, (a királyné is) s ki is járták számára az amnesztiát. A politikai légkör változása lehetővé tette, hogy közvetlenül a “Kiegyezés” előtt, 1867-ben, 18 év száműzetés után, nagy ünneplés közepette családjával Pestre költözhetett.

Elismertségének köszönhetően a politikai közélet is “visszafogadta”, ekként Szeged országgyűlési képviselőjévé választották. A Parlamentben (később Deák Ferenc helyét vette át) sem tagadta meg liberális-katolikus nézeteit, az 1848-as elveit, sohasem kötött elvi kompromisszumot. Szintén elégtételt jelentett számára, hogy egyházi téren is rehabilitálták, s újból püspökké nevezte ki a király. Hihetetlen, de igaz, hogy azt a Horváth Mihályt, akit “in effigie” (távollétében) 1851-ben a Habsburgok felakasztottak, 1876-ban Habsburg Rudolf trónörökös történelmi tanárának fogadták fel, ugyancsak a Habsburgok! Munkásságát életében számos elismeréssel díjazták, több kitüntetésben is részesítették. Műveiben szépírói igényességre törekedett, amit átlengett az erős hazafias érzés, a haladás iránti lelkesedés, ami írásainak nagy szubjektivitást kölcsönzött”. Kijelenthetjük, hogy a 19. század egyik legjelentősebb magyar történettudományi személyisége volt!
Horváth Mihály életében sohasem hátrált meg, (jól tudta, hogy a behódolás hogyan öli meg a lelket) senkinek sem sikerült legyőznie. Sajnos a betegség 1878-ban legyőzte, tüdőembóliában Karlsbad városában elhunyt.
Kossuth minisztere halálában is a forradalom hű “gyermeke” maradt, sohasem feledve azt, “amikor arccal lefelé temették el a Magyart”! Emléke legyen áldott.

Dr. Dömsödi József

Ez a bejegyzés 2017 03 18 10:32-kor készült és a következő kategóriákban található: Album, Sztori, Újság cikkei. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.