A kétalakos szentesi kubikos szobor eltávolítása az Apponyi térről
Meglepő módon, néhány hónapja megnőtt az érdeklődés az Apponyi téri (volt Marx téri) kétalakos kubikos szobor iránt, amelyet 1969-ben készíttetett a város, s amely az eltelt közel fél évszázad alatt Szentes jelképévé vált, mint egykori „kubikos fővárosnak”.
A helytörténelemmel foglalkozó, azt alaposabban ismerő szakemberekben ilyenkor óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy a „politikusok” már megint készülnek valamire! Vagy más helyre akarják áthelyeztetni az érintett köztéri alkotást, vagy valamilyen aberrált meggondolásból egyszerűen le akarják döntetni, szobortemetőbe küldetni, figyelmen kívül hagyva, meg sem kérdezve a város lakóinak véleményét. Jóhiszemű szentesiként nem adok a szóbeszédre, ennek ellenére szükségesnek érzem rögzíteni, hogy egy specifikusan alföldi, azon belül szentesi munkásréteg emlékművéről van szó, amelynek esetleges eltávolítása kubikos őseink megtagadását és meggyalázását, emberfeletti munkájuk semmibevételét jelentené!
Vidékünkön talán közismert, hogy a Kossuth Lajos által „legnagyobb magyarnak” nevezett gróf Széchenyi István a legfőbb szorgalmazója volt a Duna és a Tisza folyók szabályozásának. 1845-ben Vásárhelyi Pál mérnökkel, 1846 nyarán pedig – Vásárhelyi elhalálozása miatt – Pietro Paleocapa olasz mérnökkel hajózta végig a Tiszát, és indította meg a folyó szabályozását. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején megakadtak a munkálatok, de az 1850-es években folytatódtak. Akkoriban az árvízzel fenyegetett földbirtokosokat kötelezték a védőgátak építésére. Mivel zömmel jómódú nagygazdákról és vagyonos földbérlőkről volt szó, maguk helyett napszámosokat fogadtak fel e nehéz fizikai munka elvégzésére. A városi hatóságok a mentesítendő földmennyiség arányában állapították meg, hogy kinek-kinek hány köböl (köbméter) földet kell behordania az építendő védgátba. (A néprajztudósok szerint, a köböl (kubik) mennyiségjelzőből alakult ki a „kubikos” elnevezés.) Szentesen az 1850-es években kialakult az a gyakorlat, hogy a tehetősebb gazdák maguk helyett fölfogadtak olyan napszámosokat és cselédeket, akik időközben jártasságot szereztek a gátépítési munkában. Belőlük alakult ki a nagyhírű „vándorló kubikus” munkásréteg, akik a nehéz fizikai munka mellett egyfajta szaktudásra tettek szert, amelyet a folyószabályozások befejeztével jól tudtak hasznosíttatni az út- és vasútépítéseknél, csatornázásoknál, halastavak létesítésénél stb.
A Tisza-szabályozás során kialakult sajátos alföldi munkásréteg – köztük a szentesiek, szegváriak, mindszentiek és csongrádiak – a leghíresebbek és legkapósabbak lettek az Osztrák-Magyar Monarchiában, de a korabeli Németországban és a balkáni országokban is. A századforduló idején a magyar és azon belül a szentesi kubikosnak nagy ázsiója volt az egész világban. Ezekben az évtizedekben nem voltak anyagi gondjaik; nagyjából egy jómódú, 50–60 holdas gazdálkodó színvonalán éltek. Szaktudásukkal pedig hírnevet szereztek a királyi Magyarországnak. A virtigli (igazi, valódi) kubikosok létszáma Csongrád vármegyében, azon belül Szentesen volt a legnagyobb. Városunkból mintegy 3000 fő szerződött el rendszeresen kubikos munkára, ebből tartva el népes családjaikat.
Tudni kell, hogy ez a világot járt munkásréteg elsők között ismerkedett meg az akkoriban dívó politikai eszmékkel és mozgalmakkal, így a Marx Károly és hívei által hirdetett szociáldemokrata tanokkal, köztük a ma is érvényes kizsákmányolási elmélettel és gyakorlattal. Hazatérve városaikba, élére álltak a magasabb fizetésekért folytatott mezőgazdasági bérharcoknak, szervezettségükkel példát mutatva a kevésbé felvilágosult napszámosoknak és cselédeknek. Különösen erős volt köztük az összetartás, a szolidaritás érzése, melyet hosszú vándorútjaik során sajátítottak el. Szervezettségük, önérzetes fellépésük, szociális érzékenységük révén ők képviselték az 1890-es években kezdődő agrárszocialista mozgalmak derékhadát, s ők kezdeményezték az első aratósztrájkokat a rendkívül alacsony, a megélhetést nem biztosító munkabérek emelése érdekében.
Ez a munkában edződött, rendkívül szívós munkásréteg a haza védelmében végigharcolta az első világháborút. A helyi hatóságok kimutatása szerint a „nagy” háború kitörésétől – 1914 nyarától – 1917 júniusáig 9200 szentesi teljesített katonai szolgálatot. Ezek között szép számmal akadtak olyanok, akiket többször leszereltek, majd újra behívtak. A besorozottak tömegét a földmunkás-kubikosok, napszámosok, kis- és törpebirtokosok és a kisipari munkások alkották. A szentesiek többsége a 101. békéscsabai, a 46. szegedi „közös” (császári királyi) gyalogezredben, valamint a 7. szegedi utász-árkász zászlóaljban teljesített szolgálatot, megjárva a szerbiai, galíciai, bukovinai és olasz frontokat. Az eltűntek, elesettek, a fogságban szerzett betegség következtében meghaltak összlétszáma megközelítette az 1200–1300 főt. Emléküket számos katonasír, több emléktábla, a Hősök Erdeje, továbbá a Pásztor János vásárhelyi szobrászművész által készített, az Erzsébet téren 1926-ban felállított hősi emlékmű őrzi. (Bizakodunk benne, hogy ezek az emlékhelyek talán megmaradnak, noha sok-sok kubikos neve szerepel a fenti emlékműveken!)
Amint hallom, az Apponyi téri Kubikos-szobor eltávolítását szorgalmazók legfőbb érve, hogy a szóban forgó műalkotás „Tanácsköztársasági Emlékmű”, ezért kell eltakarítani közel fél évszázados helyéről. Ebből megfelel a valóságnak az, hogy közeledve a Tanácsköztársaság 50 éves évfordulója, az ország többi településéhez hasonlóan, Szentes is méltó módon meg kívánt emlékezni az első munkáshatalomról. Az ünnepi alkalomból felkérték Marton László (1925–2008) Munkácsy- és Kossuth-díjas érdemes- és kiváló művészt egy szobor elkészítésére. A Mester megismerkedve Szentes történetével, benne a földmunkás-kubikosság Európa-szerte elismert teljesítményével, a készítendő köztéri alkotása témájául két szikár, szívós kubikosmunkás megmintázását választotta. Szobrának felavatására 1969. március 18-án került sor több ezer szentesi lakos jelenlétében. Tehát az érintett szobor valóban a Tanácsköztársaság évfordulójára készült, de nem szuronyos, rohamozó katonákat ábrázol, hanem két, munkában megfáradt, az elégtelen táplálkozás következtében lesoványodott földmunkás-kubikost. Ezáltal a szobormű örökbecsű, legalábbis Szentesen, az egykori „kubikos fővárosban”! (Megjegyzés: Marton Lászlónak – akinek Pátzay Pál, Ferenczy Béni, Bernáth Aurél és Szőnyi István voltak a mesterei – kb. 150 köztéri alkotása van országszerte; a fővárosban 40-nél több. Tehát a szentesi szobor már hírneves alkotója miatt is felbecsülhetetlen értékű, ezáltal védelmet érdemel!)
A történelemmel, illetve a történelem forrásainak, dokumentumainak őrzésével és rendezésével foglalkozó szakemberként rendkívül sajnálatosnak tartom, hogy küzdelmes és fordulatos múltunk egy-egy korszaka, eseménye időnként nemkívánatossá, elhallgatottá, olykor-olykor elferdítetté, meghamisítottá válik. Ez a jelenség már a koraközépkortól tapasztalható, de sajnos napjainkban sem ment ki a divatból, sőt inkább felerősödött. Rendszerektől függetlennek mondható a magyar múlt időnkénti „átírása”. Csupán egy közös vonás figyelhető meg: mindannyiszor politikai célokat szolgál, s politikusok állnak a háttérben. Persze minden korban akadtak és akadnak „udvarhű” történészek, akik készek kiszolgálni a mégoly alantas politikai szándékokat is. Innen ered a régi mondás, miszerint: „A történelem a politika kiszolgálólánya!” Szeretném hinni, hogy ez nagy általánosságban nem így van, de a történész szakma néhány hatalomhoz dörgölőző képviselője miatt sajnos van részigazság a mondásban.
Tárgyunknál maradva, kijelenthető, hogy az 1989/90-es rendszerváltás óta bizonyos politikai- és történész körökben a „Tanácsköztársaság” szitokszóvá vált. Szeretnék teljesen elhallgatni, mintha nem is történt volna meg. A tankönyvek alig tárgyalják, s ha mégis, kiemelten hangsúlyozzák a „bőrkabátos leninfiúk” rémtetteit, mintha csupán erről szólt volna az a bizonyos 133 nap. Arról nem olvashat és hallhat a diák, hogy ezeket a napokat megelőzte az I. világháború több mint 4 éves borzalma, amelynek százezrek estek áldozatul. Nem szólnak a hátország kifosztásáról és nélkülözéséről, a jegyrendszer 1916-tól történő bevezetéséről, ill. a szigorú beszolgáltatásokról, a sokgyermekesek és özvegyek nyomoráról. A tanulók nem kapnak reális képet a vesztes háború következményeiről sem: az ország szétdarabolásának valódi okairól és felelőseiről. Mélyen hallgatnak a könyvek arról, hogy a védtelenül hagyott ország megmentésére egyedül az 1919 tavaszán megszervezett Vörös Hadsereg tett kísérletet. E haderő verte ki az országból a cseheket, s kergette őket egészen Fülekig. Ez a sereg állította meg a románokat a Tiszánál, s szabadította fel a Tiszántúlt (benne Szentest), még ha csak rövid időre is. Vagyis is kimondható, hogy a vörös alakulatok honvédő harcot folytattak! Felmerülhet a kérdés, hogy kik alkották a Vörös Hadsereget? A válasz: azok a szántóvető parasztok, földmunkások, kubikosok, napszámosok, cselédek, iparosok, akik végigharcolták a világháborút, s tűzpróbán átesett, kipróbált katonákká váltak. Többségük nem volt sem szocialista, sem kommunista, csupán hazáját szerető becsületes magyar. Amikor megtudták, hogy jönnek a csehek, jönnek a románok: tömegesen jelentkeztek a Vörös Hadseregbe, hisz a haza védelméről volt szó. Ennek ellenére manapság már szégyellni kell azt is, ha a családban volt egykori „vöröskatona”.
Az általános megállapítások után térjünk rá Szentes 1919-es eseményeire, hisz némelyek városunkban akarják elbontatni az ún. „Tanácsköztársasági Emlékművet”. Előrebocsátandó, hogy Szentesen mindössze 38 napig tartott a „proletár uralom”. Kijelenthető, hogy ez idő alatt semmiféle helyi kezdeményezésű túlkapásra, atrocitásra nem került sor! Ezzel szemben 1919 nyarán – a tiszai offenzíva sikerei nyomán – Szentesen több ezren jelentkeztek vöröskatonának, hogy kiverhessék a megszálló román csapatokat a városból. A Tanácsköztársaság leverése után a magyar hatóságok több száz volt vöröskatonát átadtak az idegen megszállóknak, akiket Romániába internáltak. Besúgás révén a román katonaság kezére került Árvai Bálint cipész, a korai munkásmozgalom egyik kimagasló alakja, akit a románok Szentes főterén brutálisan kivégeztek. Ő volt az egyetlen polgári áldozat 1919 folyamán. (Mártíriumát 1990-ben elvitatták, ugyanis a róla elnevezett utcát átkeresztelték, díszsírhelyét pedig megszűntették.)
A fentiekre hivatkozva, megítélésem szerint akkor sem szabadna eltávolítani az Apponyi téri kétalakos kubikos szobrot, ha az ténylegesen a Tanácsköztársaság időszakát jelképezné. Talán az a 2000 szentesi nem érdemel emlékművet, akik a haza védelmében 4 évi frontszolgálat után újra fegyvert fogtak az idegen megszállók kiverésére? Nem kell megemlékezni az egy évig tartó román katonai megszállásról, amely 1920 tavaszán a város teljes kifosztásával ért véget? Ne emlékezzünk az alig 44 éves, hétgyermekes cipészmester – Árvai Bálint – kivégzésére? Talán nem részei Szentes történelmének a fenti események? De igen!
Szakmai véleményem az, hogy a Marton László jeles szobrászművész által készített Apponyi téri szobornak – akár 1919-es emlékműnek, akár kubikos emlékműnek tekintjük is – a helyén kell maradnia! Aki az elmondottak ellenére továbbra is a szobor eltávolítását szorgalmazza, az nem tiszteli kubikos hagyományainkat, nem becsüli a szentesi polgárok 1919-es honvédő harcait és véráldozatát, s semmibe veszi városunk múltját, tradícióit!
Labádi Lajos főlevéltáros