Hallgattam a telefonban a nő sírását, döbbenten. Végül is ez a nő nem ismer, soha nem találkoztunk, tőlünk kb. 4oo km-re lakik, és nekiáll egy telefonszámnak, és mindenét, szeretett szép gyermekeit rámbízza. Hallgatom a 3O éves nő hangját, és nagyon szomorú vagyok. 

A gyermekeket végül is Dévára befogadtuk, nagyon aranyosak, annyira szőkék, hogy meg is kérdeztem, hogy nem festett szőkék-e, de nem, ilyennek születtek. Szépek, kedves megriadt gyermekek. Érdekes, hogy nem az anyuka után sírnak a kicsik, hanem a nagyobb testvérkéjük után. Megható volt, ahogy az öt éves fiúcska odaült a kis hároméves reszkető testvérkéje mellé, és rutinosan énekével elaltatta, a nevelőnőink döbbenten nézték ezt a gyöngédséget, mely összeköti őket. Jó volt a mai déli misén megáldani, amikor az áldozáskor eljöttek. Isten áldja, védelmezze őket, és a nevelőnőket is, akik kacagva befogadták az apró életeket.

Mit hoz a holnap? Ezer és ezer milliárd EURÓ van egy egy kapzsi bank megmentésére, és ennek a hétgyerekes családnak a megmentésére elmehetek én Isten nevében koldulni? Persze, hogy megteszem, de azért döbbenetes, hogy a  kormányok kimondhatatlan pénzeket költenek el, és ennek a családnak, mindent hátrahagyva, gyermekeit ezer idegenre bízva, el kell induljon a mindennapiért. 

Hogy lehet ilyen igazságtalan, cinikus ez a világ? Egy háromszor négy méteres vályog pajta a kilencfős család otthona, melyben házbérben laknak, és a másik oldalon hatalmas üvegpaloták.

Nézem a gyerekeket, kicsik, alultápláltak, soványak. Nagy kék szemekkel néznek rám, bíznak bennem, de bíznak benned is, te nagyvilág… Légy méltó a gyermekek bizalmára!

Csaba testvér levelét, mint az erdélyi magyar, avagy magyar-magyar valóság tükörképét Farkasné Márton Katalin juttatta el szerkesztőségünk részére, elgondolkodtató…