NATO-RÉGIÓ sorozat: Misszió Afganisztánban
Pályázati felhívásra jelentkezett, mivel minden kritériumnak megfelelt, így került Kabul nemzetközi repterén – egyedüli szentesiként – a 32 éves Kollár László zászlós a támogató csoport adminisztrátori beosztásába. Felsõ fokú angol nyelvvizsgával, mûszaki katonai végzettséggel rendelkezik, gépjármû technikusként dolgozik a 37. II. Rákóczi Ferenc Mûszaki Dandárnál.
– A misszióba szeptember 21-én indultak. Konkrétan mi minden volt a feladata az új környezetben?
– A napi élet dolgai. Minden információ hozzánk futott be, ezek irányítása, ellenõrzése, a problémák megoldása volt a feladatom.
– Magyarországról hányan vettek részt a táborban?
– 18-an voltunk, páran az ISAF-hez tartozva a spanyol kórházban dolgoztak. Tizen egyéni NATO beosztásokat láttunk el. Mindenki más területen, önállóan ténykedett, senki sem függött a másiktól. Én egy dán alezredessel és egy izlandi õrnaggyal dolgoztam együtt egy konténer irodában, így alkottuk a parancsnokságot. Mivel nem értettünk a másik munkájához, így konfliktushelyzetek sem voltak. Itt mûködött még egy további csoport, amely a szállások szervezésével, takarítók irányításával foglalkozott. Náluk is volt egy magyar lány. Gyakran jártam ki a városba, érdekes volt számomra az ottani közlekedési morál. Az is ritka, hogy lámpa van az autón. Speciálisan védett terepjárókkal közlekedtünk, amely a kézigránát, gyalogsági aknák robbanásától megvédte a benne ülõt. Egyébként 32 nemzet mintegy 900 katonája alkotta a tábort.
– Helyileg hol voltak?
– Maga a reptér a táborhoz tartozott, tehát hatalmas területet kell elképzelni. Maga a tábor akkora volt, mint a fél laktanyánk. Ehhez még tartozott egy több mint 3 kilométeres kifutópálya, biztonsági és egyéb területekkel. Ez egy polgári repülõtér, amely katonai fennhatóság alatt áll jelenleg, de ugyanúgy bonyolítja a civil forgalmat. A légi forgalmat katonák vezénylik, itt szolgált egy magyar õrnagy, õ volt közöttünk a rangidõs, aki a légi fogalmi irányítók parancsnok helyettese lett. Õk képezték ki az afgánokat a légi irányításra. Naponta legalább kétszáz repülõgép érkezett a bázisra, nagy volt a forgalom.
– Voltak nyilván veszélyes helyzetek, beszélne egy ilyenrõl?
– Ilyenek mindig vannak, mint ahogy minden egyes misszió veszélyes. Mindenki önként vállalta, tudomásul vette, hogy ezzel jár. Ilyen sztorikat igazából nem lehet elmondani. Inkább azt mondanám, voltak olyan helyzetek, amelyekre az ember egész életében emlékezni fog. A veszély megítélése szerintem egyéni. Azért is nem szívesen beszélek errõl, mert mindenkinek más az értékítélete. Ami számomra nagy jelentõséggel bír, lehet, hogy másnak semmiség. Ha valaki kimegy Szentesrõl, mint ahogy most is van kint egy társam, amennyiben megkeres, neki szívesen segítek. 
– Mennyit dolgoztak egy nap?
– Nem volt meghatározott munkaidõ. Reggel 8 óra elõtt kezdtem, a mítingig megbeszéltük a napi feladatokat, aztán jött a sûrûje. Minden hozzám futott be, mûszaki feladatok, polgári cégek ügyei, stb. Még a repteret is korszerûsítettük.
– Visszatér a régi munkájába a laktanyában?
– Zászlóalj gépjármû technikai beosztott vagyok a Hídépítõ zászlóaljnál. Szabadságom után, novemberben folytatom ezt, a korábbi zászlóaljam ugyanis idõközben itt megszûnt. Kicsit más, de nem bánom, mert az embernek mindig keresnie kell a kihívásokat. Ha nem tûz ki olyan célt maga elé, amiért meg kell küzdenie, akkor sivár az élete.
– Ha újra adódik egy hasonló lehetõség, belevág?
– Az attól függ. A tíz hónap nagyon sok. Hosszabb idõt nem vállalnék. Hatalmas szerencsénk volt, hogy a Magyar Honvédség áttért a miszszióban egy új váltási rendszerre. A fél év bõven elég. A vége felé már éreztük, hogy a társaság kezd elfáradni. A többség végig kint maradt. Akik márciusban, vagy még késõbb jöttek ki hozzánk, azoknak nagyon nehéz volt közénk beilleszkedni. De jó volt a társaság, összetartottunk, ez a misszióban nagyon fontos. A végén már besokalltunk az ottani ízekkel és kijártuk, hogy magunknak fõzzünk. Az apróságok is felértékelõdtek, mint pl. hogy sikerült tormát szerezni.
– Milyen az ottani emberek élete?
– Nagyon nehéz, hiszen több mint húsz évet háborúztak. Csak azt látják, hogy évtizedek óta idegen katonák (orosz, thalib, amerikai) mondják meg, mit csináljanak. Hatalmas falak övezik a várost, ami véd a portól, széltõl, és nincsenek utcák. Az emberek szõlõt, zöldséget termelnek, azon mód, a porból árulják a portékáikat. Van, aki örült nekünk. Látszik a szemükön az is, ha nem. Az életük alapja a vallás. Nem lehetett pl. egy darabig napszemüveget hordanunk, mert az egyik iszlám fõpap azt állította, hogy azok levetkõztetik a nõket. A nyomor, a szegénység, a kosz és bûz egészen döbbenetes. A levegõ mintegy 30 százaléka állati és emberi ürülék a porban. A város 1820 méter magasan van, 2-4 ezer méter magas hegyek veszik körül, délben nagy a meleg. Rendszeresen 4-5 óra felé megjött a homokviharunk és lehûlt a levegõ. A portól látni sem lehetett. A nagy csapatszállító gépek persze még rásegítettek erre.
– dt. –