Segíteni nem egyszerű
Sokat gondolkoztam, mitõl függ, hogy egyik ember úgy segít a másiknak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Más valaki, úgy tudja felajánlani a segítségét, hogy a hideg is kirázza az embert tõle. A másik oldalról is igaz, egyesek sértõnek érzik még a segítõszándékot is.
Szerencsére ma sem ritkák az olyan emberek, akik örülnek, ha segíthetnek, a segítségadást el is felejtik, csak arra emlékeznek, hogy nagyon jó érzés uralkodott el rajtuk, mert örömet szereztek valakinek, valakiknek. Nem nagy dolgokra kell itt gondolni, egy ajtónyitásra, egy leesett tárgy felvételére, de néha elég az õszinte mosoly, egy telefonbeszélgetés. Ennél kicsit komolyabb a bevásárlás, takarítás, vagy a rászoruló kedvenc ételének megfõzése, elvitele, csak úgy, mert tudják, ezzel tudnak napsütést varázsolni a másikunk életébe. Ezek azok a kérés nélküli helyzetek, hiszen a másik nem kér segítséget. Gondjaival, problémáival inkább egyedül marad, és láss csodát! Ilyenkor érkezik a mindennél többet érõ segítõ kéz, szó vagy csak lelket melengetõ kedvenc palacsinta. Az ilyen igazi emberi értéket jelentõ gesztus az igazi! Ez nem lesz felhánytorgatva soha, de nem is illembõl adott. Én ezt érzem értékes, valódi segítségnek. Egyes emberek kikövetelik maguknak, szinte kötelezik a másikat erre. Pillanatnyilag sokat jelent, de jól tudjuk, ez nem az igazi, kicsit túlozva kikövetelt esetleg érdekbõl történõ segítség többet árt, mintha nem is lett volna.
Mindenkinek van tapasztalata mindkét oldalon. Nekem is nyújtogattak már úgy segítõ jobbot, hogy szétnéztek, ki látja, s közben, amíg 1 mm elõre, addig 1 cm hátra csúszott az álruhába burkolódó szándék. Ezt erõsítették a nonverbális kommunikációs jelek, amik egyértelmûvé tették, hogy ezt a segítséget nem szabad elfogadni, ez inkább taszít, minthogy támaszt adna. Az idõ engem igazolt, jól tettem, hogy nem fogadtam el, mert csak rosszabb lett volna.
Ellenkezõ példából remélhetõleg többet tudna mindenki mondani. Testvéremmé fogadott barátom rendszeres segítsége természetesnek tûnik évek óta, s mégis minden kis meglepetése örömet okoz, szándéka szívbõl jön és valódi. Érték. Nagyon kedves barátom úgy tud segíteni, hogy elhiteti velem, én segítek neki, miközben õ teszi.
Vannak olyan segítõk – remélem, nemcsak én mondhatom el – akik „csak egyszerûen” érdeklõdnek, örülnek, annak, ha valami sikerül, s ennek érdekében észrevétlenül, de segítõszándéktól indíttatva a háttérben mindent elintéznek, amire a megsegített nem is gondolt, de nélkülözhetetlen.
S akkor nem beszéltünk még a gyerekek által adott segítségrõl, ami természetes, és a szeretet megnyilvánulásának egyik módja. Õszinte és egyenesen szívbõl jön, egészen addig érdek nélküli, amíg mi, felnõttek ezt nem rontjuk el.
Nem mindenkinek lehet azonban segíteni, ezt elfogadni is tudni kell. Legyen gyerek, vagy felnõtt, ha azt gondolja: segíts, ha akarsz, ez a dolgod! Az ilyen embereknek nehéz adni, hiszen elfogadás közben el is lökik a segítõjüket. Ennél rosszabb az, amikor megígért segítség nem érkezik meg, s az egyik fél csak várja, míg végül feladja. Ez alatt pedig a becsapottság negatív gondolat özöne rágja, emészti, esetleg meg is betegíti. Nem ritka az olyan eset sem, hogy szóra sem méltatják, aki esetleg felajánlotta a munkáját, tudását, megalázzák, hogy még visszautasításra sem mondják neki, pedig ennyi lenne, nem tudsz segíteni, köszönjük. Gyerek esetében ez egy életre nyomott hagy, felnõttnél semminek veszik, erõsítve feleslegességét.
Jó lenne, ha úgy tudnánk egymásnak segíteni, hogy mindkét fél örömét találná benne természetesen. Gondolkozzunk el, tudunk, akarunk így segíteni? Bízom benne, igen!
Pintér Dezsõtõl hallottam már régen, azóta sem tudtam elfelejteni, nem is akarom, csak egyszerûen megvalósítani:
„Add a kezed, kéz a kézben átjutunk a csendes és háborgó tengeren egyaránt!”
füredi zsuzsa