Mácsai Ferenc: Nem is tudom…
Nem is tudom, nem is tudom,
hol hibáztam el oly nagyon.
Életemet elvétettem,
ó, de boldogtalan lettem.
Botor voltam? Nem tudhatom,
talán soha meg nem tudom.
Számot vetek életemrõl,
könny hullhat a szemeimbõl.
Mert, bár mindig jót akartam,
lám, mégis hova jutottam.
Kit okoljak, kit vádoljak,
csak hogy magam lássam jónak.
Talán az apámmal kezdjem,
kinek nevét nem ismertem?
Vádoljam tán az anyámat,
ki lelencet szült a világnak?
Mostoháim okoljam tán,
akik pénzért vigyáztak rám?
Okoljam a két háborút,
miattuk lettem nyomorult?
Nem folytatom, sötét erdõ.
Bajom oka máshol lévõ.
De hát mégis hol keressem?
A követ magamra vessem?
Hátha bûnbak magam vagyok,
hiszen én is hibázhatok…
Vajh, ha apám, szülõ anyám
szeretettel vigyáznak rám,
felkészítenek az életre,
ne merülhessek a mélybe,
mankóval a hónom alatt,
másképp viselem magamat?
Botor voltam, botorkáltam,
magamra nem vigyázhattam.
Hibáimra, most már látom,
nincsen gyógyír e világon.
Elrontottam életemet,
mit ismételni nem lehet.
Múlt idõm, hogy így feltárul:
elmondhatom tanulságul:
Tudnia kell, ki már felnõtt,
óvni kell a felnövekvõt! (Szentes, 2011. jan.)