Mosoly és méltóság – Hospice I.
“ Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belõle több és most sem él, s mint fán se nõ egyforma két levél, a nagy idõn sem lesz hozzá hasonló…
…Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse” (Kosztolányi Dezsõ: Halotti beszéd)
Az elkövetkezendõkben egy olyan mozgalmat szeretnék bemutatni, ahol szakemberek és laikusok fogtak össze egy közös cél megvalósítása érdekében. Segítõ, támogató környezetet hoztak létre a gyógyíthatatlan betegek számára, lehetõvé téve ezzel, hogy a haldokló egyén fájdalommentesen, emberi méltóságát megõrizve távozhasson az életbõl.
Miért írok errõl a sajnos még napjainkban is kicsit tabuként kezelt témáról?
Mert úgy érzem, élet és halál egymáshoz tartoznak. Az élettel már elkezdõdik a haldoklás, és a haldoklásban benne van az élet.
Mert úgy gondolom, a végsõ földi lét befejezése elõtt a haldoklás folyamata egy egész élet minõségének függvénye.
Mert szerintem, minden ember célja és vágya a méltóságteljes halál.
Mert meg vagyok gyõzõdve, hogy szakemberek, civilek és hozzátartozók egyik legkomolyabb, ugyanakkor legszebb küldetése, ha támogatni tudja az élete végén járó embertársait.
Mert tudom, hogy ezt a vállalást nem csak az egészségügy elkötelezettjei tudják végezni, hanem mindazok, akikben jóakarat, önuralom, türelem, szeretet, hit, humánum és talán bátorság is van.
Mert szakemberként és önkéntesként is múltam egy része volt a napi találkozás gyógyulást remélõ betegekkel, hozzátartozó gondozásától fizikálisan és lelkileg kimerült családtagokkal, lelki fájdalom csillapítására szolgáló szerekre várakozó gyászolókkal.
Mert magam is érintett vagyok, gyógyíthatatlan daganatos betegségben elvesztett édesapám halála által… Végül, de nem utolsó sorban… Mert hiszem, hogy nem jó az embernek egyedül lenni… Sem életében, sem a halálhoz vezetõ útja során.
Korunk létsóvár embere, mintha kiküszöbölni akarná a halált. Gondolatát többségük megpróbálja elhárítani, úgy érzi, egy haldokló otthoni ellátását nem tudná biztosítani, és ebbõl válik érthetõvé, ahogy a haldoklókhoz viszonyulunk. Gondozásukra nem fordítódik kellõ idõ és figyelem, ennek következtében sokak méltatlan körülmények között, magukra hagyatva halnak meg, holott több felmérés szerint is az emberek 70%-a otthon, szerettei körében kívánna meghalni.
Az egészségügy ma gyógyulásra orientált. Az orvostudomány fejlõdése magával hozta, hogy a haldoklók többsége kórházban hal meg, néha embertelen, személytelen légkörben. A kórházak, klinikák többségükben korszerû gépekkel és berendezésekkel vannak felszerelve, ám az ott dolgozó szakszemélyzetnek a haldokló gondozásához viszonyulása kettõs.
Egyrészt a haldoklók gondozására vonatkozó kiképzésük nem tekinthetõ elégségesnek és kielégítõnek. Másrészt magánemberként is ugyanazokat a szorongásokat élik át a halállal kapcsolatban, mint a nem szakemberek, így ebben a rendszerû szemléletben a gyógyíthatatlan haldoklók kirekesztõdnek.
Köszönhetõen a szemléletbeli fejlõdés határok nélküli áramlásának, az utóbbi évtizedekben Magyarországon is megélénkült a halál, haldoklás kérdései iránt mind a közvélemény, mind a társadalom és az egészségügy érdeklõdése.
A végsõ betegség idejének megnyújtása, a haldoklási folyamat mesterséges meghosszabbítása, a fájdalmas, haszontalan beavatkozások, az életben tartó berendezések és a dühödt gyógyítani akarás alternatívájaként kibontakoztak emberközpontú kezdeményezések, és külföldi példák nyomán szervezõdtek a különféle Hospice mozgalmak, amelyek az emberséges halál körülményeinek biztosítását tekintik feladatuknak, elutasítva a haldoklás természetes folyamatának mesterséges elnyújtását éppen úgy, mint annak mesterséges megrövidítését.
Folytatjuk….
Susan T. de Buzna dr.
(USA (Florida)