Bese életképek
Szentesen a Nagyhegy 240. számú szõlõ széli, elõkertes szerény családi házban laktak: Lajos, Mária, László, Eszter és Erzsébet. Õk, és a környék gyermekei a Csongrád, kunszentmártoni vasútvonalak melletti õsgyepen játszottunk rongylabdával, karikával.
László emlékezik szüleire, gyermekkorukra: “Édesapám télen agyagot bányászott, rámolt a tavaszi cserépveréshez és javította a munkaeszközöket. Pihenõ napokon hegedûjén játszva szórakoztatta a családját. Édesanyám ruháinkat, ágynemûnket tette rendbe, készítette a tartós élelmiszert: tésztát, tarhonyát. Testvéreimmel taneszközeinket raktuk össze.
A derekegyházi Weiss Manfréd építõanyag-készítõ telepérõl lórén (oldalfal nélküli vasúti teherkocsi) jártunk a község iskolájába az 1935-37-es években. Tanulás után a szüleinknek segítettünk… Édesapám hódfarkú, édesanyám kúpcserepet vert. Még egy szentesi család szintén.
Egy helyiségbõl álló szolgálati szobában laktunk. Pataki Imre téglamester irányította a munkát. A szárított nyersanyagot 16 kamrás Hoffman kemencében égették ki. Kisvasúton szállították a Weiss és Károlyi grófok majorjainak, valamint a földmûvelõ emberek szekereken vitték tanyáik építéséhez. Szüleim nehéz fizikai munkakörökben dolgoztak nyugdíjas korukig. Testvéreim szintén évtizedeken át. Én a fazekas, feketekerámia készítõ szakmát tanultam ki ..”
A hajdani életképek tanulságul szolgálhatnak.
Tanítónk
Az osztálytársak, mint az oldott kéve, szétszóródtunk. Csak néhányan élünk a környéken. Néha találkozunk, a gyermek kori élmények is szóba kerülnek.
Bese László így emlékszik vissza: “A hékédi Állami Iskola Munkás-sori – Molnár, mázsás foglalkozású embertõl bérelt tanterembe jártam. 1932-33-ban Flock István tanított. Ha fegyelmezetlenül viselkedtem, kiporolta a nadrágom… Felesége a Szalai utca végén lévõ Sárga iskolában 2. osztályban nevelt bennünket. A Nagyhegy Kispaté úti gyümölcs, szõlõ- és konyhakertjükben a természetrajz ismereteket gyakoroltuk. A hat év folyamán tanultakkal, szüleim munkára való nevelésével alapozódott meg az életutam. Szüleimre, tanítóimra tisztelettel emlékezem…” hagyta félbe a múlt tényeit Bese László.
Életútja példázza, hogy a tanultak alapján dolgozik még a kilencedik évtizedében is. Városért Emlékérmet, Népi Iparmûvész címet, Magyar Kultúra Lovagja kitüntetést érdemelt.
Flock István néptanítói tevékenységét példa értékûnek véli, aki magyarságát azzal is bizonyította, hogy a német éra korszakában nevét Selmeczire magyarosíttatta. Tanítói pályáját a szentesi Köztársaság téri Általános Iskolában fejezte be. Tanítványai az emlékeket közzé tehetnék.
Kürtösök
A Simonyi Óbester Honvéd Laktanya huszár katonáinak dalai, mint pl. “Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére…” messzire hallatszottak a 30-as évek végén. Esténként a kürtös teljesítette feladatát, a takarodó dallamát fújta, olykor a város peremén is hallottuk. A Nagyhegy szélen viszont Bese Lajos, a levente zenekar karmestere, testvérével, Lászlóval rézfúvós hangszeren muzsikált, szórakoztatták a környék lakosait.
A Tudományos Mozgószínház “öregmozi” az afrikai-francia erõdben szolgáló katonákról szóló “Gungadin, a vízhordó fiú” c. filmet vetítette. Gungadin az arabok támadását kürt hanggal jelezte. Helytállásának hõsi halál lett a vége.
A harc folytatódott… A szentesi huszárok békés katona életének is vége lett. Bácskai, topolyai, szovjet-Gomel térségi háborús szolgálat következett. A túlélõk közül Ambrus, Földvári, Kanfi, Szabics… 1944-ben a leventéket is meneteltették. Franciaországig is eljutottak: Bese Lajos karmester, Döme Sándor. A harmincas évekbeli kürtöket napjainkban már nem fújják. Rézfúvós zene olykor hallható.
Lejegyezte: Kátai Ferenc