Tudósklub (1.) – Merre tart a magyar oktatás?
Az egykori Közéleti Kávéház mintájára létrehoztuk a Tudósklubot, melynek keretében olyan személyek mondják el gondolataikat egy – egy közéleti témáról, akikre tudományos munkásságuk alapján méltán nézünk fel, s akiknek szakértelme figyelmet érdemel. A stafétát beszélgetõ partnerem adja tovább minden alkalommal a következõ vendégnek.
Elsõ vendégünk a Közéleti Kávéház egykori szervezõje, a rovat elindítója, dr. Dobos András, az Állatorvostudományi Egyetem egyetemi docense, témánk pedig a magyar oktatás helyzete.
– A Dobos család három gyermeke közül kettõ már a felsõoktatásban vesz részt, gyakorló szülõként hogyan látod a most kialakult helyzetet?
– Családunkban elsõ generációs értelmiséginek számítok, mi még úgy éltük meg, hogy a tanuláshoz nyugalom kell. A szülõ felelõssége tudatosítani a gyerekben, hogy a boldogulás útja a tanulás és munka, és neki kell megteremteni a gyermeke tanulásának feltételeit, hozzá a nyugodt családi hátteret. Az államnak pedig biztosítania kell a megfelelõ színvonalú oktatást, a pedagógusoknak pedig olyan tudást kellene átadniuk a fiatalok számára, amivel egy életen át boldogulni tudnak.
– Így volt ez régen, és ma vajon miért nincs így?
– Régen az érettséginek megvolt a maga értéke, a tanár a család részévé vált. Pontosan tudta, hogy melyik diáknak mi a gyengéje, milyen környezetben él, milyen adottságait kell fejleszteni.
5 óra maximum, amíg egy fiatal figyelni képes. Elképesztõ, hogy 6-8 órán át a gyerek klíma nélküli, levegõtlen osztályteremben viseli el azt, hogy egész adathalmazt öntsenek a fejébe. Ma a tanárok tehát nem részei a családnak.
– Mit vár ma el egy szülõ a pedagógustól?
– Azt várjuk el, hiszen a mi adónkból kapják fizetésüket a tanárok, hogy a legjobb tudásuk szerint képezzék hasznos ismereteket adva át a gyerekeinket, tisztában lévén azzal, milyen ütemezésben mit kell megtanítani nekik, és nem felesleges dolgokat. De elvárjuk azt is, hogy harcoljanak a gyerekeinkért. Merjék megmondani a felettük álló, úgymond nem szakember gárdának, hogy amit megkövetelnek tõlük, az az irány nem helyes, és nem szolgálja a jövõ generációk érdekeit.
– A mai fiatalok vajon ugyanúgy emlékeznek majd vissza egykori tanáraikra, mint mi?
– Nem vagyok ebben biztos. Nekünk még volt a gimnáziumban egy Elek tanár úr, aki úgy tanított matematikát, fizikát, mint senki más, volt a Gidófalvi házaspár vagy Kátai tanár úr, Korom tanár úr, õk még neveltek. Õk tették igazán országos hírûvé a szentesi gimnáziumot, és nem feltétlenül a drámai tagozat. A fizika, a kémia, a biológiai, matematika és nyelvi tagozat adta, adja a legtöbb tehetséget az országnak. A tanárok munkájától tud jobb lenni az oktatás.
– Miben látod a legfõbb baját ennek az oktatási rendszernek?
– A magyar oktatás tönkre tétele már a 90-es évek elején kezdetét vette. A politikusok egyre inkább elfelejtik, hogy az oktatásra költeni kell, és rá kell bízni a szakemberekre. Helytelennek tartom, hogy az intézményvezetõket bizonyos idõre kinevezik. Egy iskola igazgatójának be kell járnia egy életpályát, s ezzel ki kell érdemelnie kollégái bizalmát és tiszteletét, hogy szakemberként tudják elfogadni az iskola élén, és vele együtt dolgozni éveken keresztül.
– Egyetemi oktatóként mik a tapasztalataid?
– 4 éve oktatok az állatorvostudományi egyetemen, és azt látom, hogy az elmélet síkján megragad a képzés. Minden egyetem meg van arról gyõzõdve, hogy az õ oktatási rendszere a legjobb. Idõközben a fiatal úgy szerez diplomát, hogy gyakorlati képzésben alig, vagy egyáltalán nem is vett részt.
Az egyetem nem a kutatások központja, hiszen nem jut pénz erre, ezért a magánszférát kellene jobban bevonni a gyakorlati oktatásba. Sok vitám van ezek miatt a kérdések miatt az egyetemen is. Ma még vannak olyan mûhelyek, ahol egyáltalán a tanítás mûvészetét meg lehetne tanulni. Utolsó órákban vagyunk!
– Több, a felsõoktatásból kikerülõ fiatal említi meg, hogy fogalma sincs, hogyan maradjon talpon. Te, mint elsõ generációs értelmiségi, hogyan maradtál talpon?
– Egy fiatal a szülõktõl kapja meg azt a hátteret, amire késõbb a karrierjét építeni tudja. Azaz nagyon fontos, hogy már fiatalon megtanulja, mit jelent dolgozni. Szentes és környéke valamikor telis-tele volt konyhakertekkel, a házaknál jószágok voltak, és gyerekként megtanultuk õket gondozni. A szülõk mûvelték a háztájit. Mára egy teljes generációt szoktatott le a politika a munkáról.
– Én szerencsés vagyok, létrehozhattam olyan szellemi tõkét, amelybõl taníthatom a gyerekeimet. De ha belegondolunk, hogy mi pénz megy el kormányok szintjén ésszerûtlen vásárlásokra, építkezésekre, foci akadémiákra, ezekbõl a milliárdokból az országrészek felemelkedését lehetne elõmozdítani.
Lejegyezte:
Dömsödi Teréz