Uticélt választani soha nem könnyû döntés számomra, ez persze nincs befolyással arra, hogy közelebbi, vagy távolabbi országokba jussak el. Kalkulálok, tervezek, felkészülõk és mind ezektõl hajlamos vagyok azt érezni, hogy a megvalósulás ott és akkor élménye a lehetõ legteljesebb.

Így volt ez legutóbbi utam során is, jól lehet, választásomat nem kis fenntartással fogadta a környezetem, hiszen 25 év múlt el azóta, hogy először léptem a cárok földjére. Az országot akkor Szovjetunióként ismerte a világ, most Oroszország. Akkor 33 órán keresztül zakatolt a Ezüst nyíl expressz, a vasutak leggyorsabbika?! Amíg Moszkvából eljutottam Leningrádig. Most, belföldi repülőjárat, és egy hajó segített, hogy ne csak az ország fõvárosát, és egykori fõvárosát láthassam viszont, hanem olyan gyönyörûséges helyekre is eljuthassak, amik ma még nem nagyon közismertek az idegenforgalom számára. Magyar utazási iroda szervezte hajóút során ismerkedtem Szentpéterburg és Moszkva között, a Volga 650 kilométernyi szakaszával, bepillantva ezáltal nem csak a folyó menti tájak, városok szépségeibe, hanem az orosz történelem, kultúra, építészet, festészet remekeibe, és a helyi ételek, italok különlegességeibe is. Az Amerikából Oroszországba tartó, budapesti átszállással tarkított hosszú és fáradságos repülésem végállomása Moszkva volt, ahol a nemzetközi repülõtér leszállópályáját szakadó esõ mosta. ‘Nem kifejezetten hajózásra alkalmas idõnek tűnik’ gondoltam, de mint mindenre felvértezett, ám optimizmusát soha fel nem adó túrista, bizakodtam. Előérzetem nem csalt. Kitöltöttem a kötelezõ nyomtatványokat, szégyenkezve vallva be magamnak, hogy még természetes egyszerûséggel válaszolok az angolul feltett kédésekre, addig semmire sem emlékszem abból, amit anno, iskolás korom orosz tanárnõje oly nagy elhivatottsággal okított. Útlevelembe a belépéshez szükséges pecsétek, szétoszló szûrke felhõk, összekovácsolódni látszó csoport. ‘Nem is lesz ez olyan rossz’ lelkesedtem. Még egy rövid belföldi repülõút Szentpétervárig, némi izgalom, hogy elõkerülnek-e a bõröndök, volt már kellemetlen tapasztalatom elkallódott, sőt összecserélt poggyász miatt, beszállás a várakozó autóbuszba és már gurultunk is a jó minõségû úton, hagyva magunk mögött Mercedes és Lada gépkocsikat, tiszta, rendezett, virágos parkokat, szemétkupacokat, modern felhõkarcolókat és lepusztult bérházsorokat.

Az 1970-ben épült kiköbõben egymás mellett sorakoztak a kifutásra váró, nagy oroszok nevére keresztelt hajók. Üdvözöljük a feldélzeten! Hirdette a felirat. Az ajtóban egy nemzeti viseletbe öltözött, mosolygós lány puha kalácsot nyújtott felém, amiből egy kis darabot letörve, azt sóba mártva, hagyományos orosz szokás szerint fogadta a vendégeket. Kicsit távolabb tõle, szintén népviseletben, virtuóz módon harmonikázott orosz népdalokat egy fiú. Utazásom idejére a Vladimir Majakovszkij nevû hajó lett kijelölve otthonomul, és bár az 1978-ban észak-Németországban épített vizijármû egyáltalán nem számított a modern konstrukciók közé, kielégítette az alapvetõ igényeket. 119 fõs orosz személyzet, étterem, fedélzeti napozó, nappali és éjszakai bár, ajándékbolt, közösségi és konferencia terem, orvosi ügyelet, posta, szépségszalon, mosoda állt a különbözõ – amerikai, ír, skót, olasz, orosz, magyar – nemzetiségű 360 utas rendelkezésére. A folyóra nézõ ablakú kabinokban minden a stabilitás jegyében terveződött. Az ágy, asztal, szekrény, a picike zuhanyzó minden tartozéka, de még a hűtőszekrény is rögzített volt.  A kipakolást, elhelyezkedést a kabinrádióból áradó zene tette hangulatossá, és már alkonyodott, amikor felhangzott a vacsorára invitáló felkérés. Az ízléses egyszerûséggel berendezett étteremben fiatal felszolgáló lányok udvariasan szorgoskodtak, ajánlva az ételhez italokat is. A menű ízletes volt, a késõbbi napokon étlap alapján volt lehetõség választani a felajánlott fogásokból, és az elfogyasztott finomságok kellemes érzését csak fokozta az arany hídat rajzoló, horizonton lebukó Nap, és a folyó csendes ringatása. A méltóságosan hömpölygõ Volga, vagy ahogy az oroszok nevezik ‘Volga anyácska’ a Valdai hegyekben, Moszkvától észak-nyugatra ered, hatalmasra szélesedve a Rybinsk-i duzzasztónál.

Innen folytatja útját délkelet felé Kazasztánon át, majd kanyarodik nyugati irányba és az ország területét el nem hagyva torkollik a Kaszpi tengerbe. 3,688 kilométer hosszával Európa leghosszabb és legbővizűbb folyója, elsõdleges viziút, mely 2,293 km szakaszon keresztül nem csak jelentõs teher- és személyszállítást, hanem az év március – december közti hónapjaiban a száraz, délvidéki sztyeppék öntözését is biztosítja. Történelmet, emberi életeket meghatározó szerepe már Claudius Ptolemaeus idejébõl ismert. A görög földrajztudós és csillagász, méltatva a folyó jelentõségét, a Nilushoz hasonlította a Volgát. A VIII. században szláv népek használták közép-kelettel való kereskedelmükhöz. A XI -XVIII század között a kijevi dinasztria majd Retteget Iván úgy hitte és vallotta, hogy  a ‘Volga maga Oroszország’  mely az ország erejének és legyõzhetetlenségének biztos szimbóluma. A XX. században az ország vezetõi nem csak a politkai berendezkedésen, hanem a Volgán is változtatni akartak. Sorra indultak el gátaknak, zsilipeknek az építései, ám a legmerészebb elképzelés Sztálin agyában, 1932-ben megszületett, ez pedig  a ‘Nagy Volga terv’  a Rybinsk-i dúzzasztó létrehozása volt. Probléma, hogy a folyó hatalmas szintkülönbségei, és az évszakok közti szélsõséges idõjárási viszonyai miatt az ország északi és déli részét összekötõ vizi-véna gyakran okozott közlekedési gondokat. A néhol igen sekély vízszint miatt nem ritkán elõfordult, hogy a parttól emberi erõvel kellett húzni uszályokat, hajókat egyik zsiliptõl a másikig, ami néha hónapokig is eltartott. ‘Zúg a Volga.. sír a Volga’… ugye ismerõs a hajóvontatók nehéz és fáradságos munkájának, fájdalmasan – keserû dala? Probléma volt továbbá az ország villamosítása, és mivel tudott tény, hogy az energia-elõállítás egyik legolcsóbb formája a vízierõ felhasználása, adott volt a lehetõség, ám mind ezen problémák megoldása sokkal több emberi és anyagi áldozatot követelt, mint amennyit a valós realitás igényelt volna. 700 falu lakosságát telepítették ki. 4 ezer hektár földet tettek terméketlenné.

Erdõket írtottak, állatokat, madarakat űztek el életterükrõl, halfajok sokasságát pusztították ki. A hirhedtté vált Gulag-i átnevelõ-munkatábor elítéltjeit, magasan képzett értelmiségieket, a kommunista diktatúra vélt ellenségeit vezényelték ki, kiméletlen körülmények között végzendõ, nehéz fizikai kényszermunkára, ahol naponta százak vesztették életüket, mire 1941-ben megvalósult a duzzasztó, amit a helybeliek a mai napig is egyszerûen csak ‘ hal {ryba} -temetõnek’ neveznek. A több mint 60 mellékfolyó által táplált, 25.4 négyzetkilométer kiterjedésû, hat méter mély, 217 km hosszú, 55 km széles emberi munka által kivitelezett, hajózásra, energia elõállításra egyaránt alkalmas ‘tenger’ a Volga egy olyan lenyűgözõ szakasza, amely keletkezésének körûlményei ellenére, és azzal együtt is sokkal lenyűgözõbb volt annál, mint amire elõ-olvasmányaim alapján valaha is fel voltam készülve… de beszéljenek az eddigiekrõl helyettem a képek.

(folytatjuk)

Susan T. de Buzna dr.

Ez a bejegyzés 2008 02 12 00:41-kor készült és a következő kategóriákban található: Sztori. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.