Bizonyított hogy a kórház, a rehabilitáció napi rutinja jelentõsen megváltoztatja a hazatérő személy strok elõtt kialakított szokásait. Vannak például olyan érintettek, akik életük során soha nem reggeliztek. Hazatérve a tálcán felszolgált reggelit várják.

Mások este nyolckor akarnak otthonukban is TV filmet nézni, azt is csak egy adag pattogatott kukorica eszegetésének kíséretében. Megint mások a kötelezõ gyógyszeradagot csak azonos idõben, jeges vízzel hajlandóak lenyelni. Intézményesített betegellátás? Függõség? Új keletû berögzõdések?… A strok, mint ezt már annyiszor leírtam, és nem gyõzöm eléggé hangsúlyozni, feje tetejére állítja a világot, és ebben a megváltozott világban már senki, és semmi soha többet nem lesz a régi. A strok nem egy olyan klasszikusan értelmezhetõ betegség, amire beveszünk egy pirulát vagy csinálunk egy-két tornagyakorlatot, és néhány nap vagy hét múlva minden olyan lesz, mint a sujtás elõtt. Nem… Semmi nem lesz már a régi, sőt azt sem lehet tudni, hogy mit hoz a jövõ. Ennek ismeretében kell mind az érintettnek, mind a gondoskodónak a legkisebb eredménynek is a legnagyobb jelentõséget tulajdonítani. Örûlni kell mindannak, ami csak egy kicsit is közelít a régi érintetthez, és életformájához.

Ennek tükrében mindenkinek, aki strok sujtotta személyrõl gondoskodik, szembe kell néznie néhány nagyon komoly ténnyel. Többek között… A legnehezebb munkák egyike az az idõszak, ami egy strok túlélõ gondozásával jár. A stokot megelõzõ roham általában olyan helyzet, amire a legkevésbé van felkészûlve/felkészítve egy gondoskodó. Jól lehet, statisztikák alapján a stok betegek csak kis százalékánal fordulnak elõ rohamok – mini stok – azok is néha hónapokkal, vagy évekkel az elsõ strokot követõen, és az agyat károsító hatások sem tekinthetõek tartósnak, mégis maga a jelenség riasztó. Ezekben az esetekben érezheti úgy a gondoskodó, hogy már az ajtón kopogtat a halál. Gyógyszerek vannak, amik megelõzhetik ezeket a rohamokat, csökkentve esetleg kivédve egy ujjabb stokot, de a lehetõség mégis végigkíséri a gondoskodói szakaszt. Nagyon fontos tehát, hogy a gonoskodó képes legyen felismerni azokat a tüneteket, amik jelei lehetnek egy rohamnak. Az alapvetõ ismeretek megszerzésében a legnagyobb segítõ a beteg kezelõorvosa lehet. Nem kell bátortalankodni. Kérdezni kell, hiszen az érintettet és a betegséget egyaránt jól ismerõ szakember korrekt válasza, útmutatása alapján csökkenhet a beteg érdekében végzett gondoskodói versenyfutás.

Félni az elmúlástól szinte valamennyi ember életének része. Fiatalon, egészségesen ezek kevésbé foglalkoztatják az egyént. Strok betegeknél – annak ellenére, hogy a strok nem tekinthető közvetlen és azonnali halált okozónak – és a betegeket ellátóknál ez az érzés gyakran kerül előtérbe. A realitások megértésében és elfogadtatásában nagy szerepe van nem csak a helyzetben lévők egyéniségének, hanem a külső segítők – család, hozzátartozók, orvos, pszichológus, szociális munkás, lelkész – támogató tevékenységének is.

Inkontinencia. A vizelet és/vagy széklet ürítés/visszatartás képességének mögcsökkenése, vagy teljes elvesztése egy olyan állapot, amiről nem szívesen beszél sem az érintett, sem a gondoskodó, pedig a jelenség az esetek többségében része a folyamatnak, amivel valamilyen fokon előbb vagy később szembesülni kell. A strok túlélő nem csak nem tudja – az agyi központ meghatározott területének sérülése miatt – kontrollálni izmai működését, de gyakran – az agyi beszédközpont károsodása miatt – az inger jelentkezéséről sem tud, vagy csak az ürítés alatt/ után jelzést adni. Így bekövetkezik a flusztráló baleset. Az inkontinencia megelőzésére megoldás az időhöz igazodó, általában 2-3 óránkénti toaletteztetés. Mozgáskorlátozottség vagy képtelenség esetén egyszer használatos felnőtt pelenka és/vagy szoba wécé használata. Kezelésére az érintett inkontinenciás bőrfelületének tisztán, szárazon, egészségesen tartása. Tolerálására elengedhetetlen a tudomásulvétel, megértés, türelem, szeretet.

A rehabilitálódás hosszú folyamat, ami idõhöz nem köthetõ, nem így a terápiák idõtartama. Mikor tekinthetõ gyógyultnak a beteg?  Meddig tartson az intézményes ellátás?
Amerika egészségügye ennek a döntésnek a meghozatalát az orvosra bízza, ám a valós idõpont meghatározását igazából a biztosító társaságok jogszabályai befolyásolják, amik meglehetõsen anyagi orientáltak, így eldönteni a mennyi is az elegendõ kezelés, bizony nem könnyû. Eltávozhatnak az intézménybõl – illetve maradhatnak, folytathatják a kezeléseket, de azok már önköltégesek, nem fizet a biztosító – mindazon betegek, akik képesek az elõírásoknak megfelelni, pl: tolókocsival önállóan közlekedni, egy-két lépést egyedül megtenni, lebénult testrészüket mozgatni, nem csak pürés és folyékony, hanem szilárd táplálékot is fogyasztani, artikuláltan beszélni. Az idõhöz kötött behatároltság hatalmas fizikai, lelki és anyagi terhet jelent a strok túlélõre és gondoskodójára, de gyakori konfliktusforrás orvosok és egészségügy szakemberek számára is. Megoldás: kiegészítõ biztosító társaságok igénybevétele. Bentlakásos gondozó otthonok, vagy az érintett otthonába telepített szakellátás, amennyiben van ilyen, az adott lakókörnyezetben és/vagy, amennyiben van erre személyes anyagi fedezet.
És hova tüntek az ismerõsök? Sőt, sajnos gyakran a családtagok, közvetlen hozzátartozók. A strok utáni órákban, napokban, hetekben a szûkebb és tágabb környezet osztozni akar az érintett sorsával. Együttérzésnek, segítőkészségnek adja megannyi jelét, tesz jövõre utaló ígéreteket, amiket aztán soha nem tart be, mert kényelmetlenül érzi magát a képességeiben hirtelen megfogyatkozott személy társaságában. Nem tudja, hogyan kell reagálni a megváltozott helyzetre, szembesül saját védtelenségével, így minimumra redukál, majd később mellõz minden kapcsolatot, idézve elõ olyan helyzeteket, amik nagyon magányos idõszakká tehetik a felépülési folyamatot. Követendõ metodikák az elszigetelõdés ellen.

#.1: Soha nem a múlton keseregni, bûnbakot keresni, számonkérni a szavukat be nem tartókat, hanem a jövõre fókuszálni.
#.2: Új kapcsolatokat kialakítani: támogató csoportok, barátok.
#.3: Bekapcsolódni azon közösségek tevékenységébe, ahol a stok tûlélõk számára szerveznek programokat. Tény hogy ezek a lehetõségek nem fognak bekopogni az ajtón, így a gondoskodó tájékozottságán, rátermettségén, állóképességén múlik, hogy mit és milyen reális lehetõségeket tud felajánlani az érintett számára. A depresszió leggyakrabban akkor jelentkezik, amikor az érintett, és a gondoskodó szembesül a strok rombolásának realitásával. Túlterheltség, leverség, harag, ingerültség, magány, sírás, szomorúság… természetes érzések ebben a helyzetben. Bûntudatot érezni mindezek miatt felesleges, ellenben azonnal orvos/ pszichológus/ szakember segítségét kell kérni, ha mindezek tartósodnak és halmozódnak olyan fizikai  problémákkal, mint pl: álmatlanság, táplálkozási szokásokbani változás, mozgásszervi gondok. Idõvel minden egyre jobbá, könnyebbé, egyszerűbbé fog válni. Kezdetekben gondoskodni a stok túlélõrõl nagyon nehéz, ám ez a nehéz munka egy idõ után gyakorlattá, késõbb rutinná fog válni, és a tragédiának két túlélõje lesz. Az érintett, és a gondoskodó. Az élet nem állhat meg, élni kell egyik napot a másik után, hiszen a stok nem halálos itélet, és a megváltozott élethelyzet nem lehet ok, hogy ne lehessen újra vidámnak lenni, nevetni, élvezni az élet – még ha megfogyatkozott is, de – pozitív oldalát.  

(vége)

Susan T. de Buzna dr.

Előzmény: www.varosivisszhang.hu/2007/12/30/mosoly-es-könnyek-strok-a-csaladban-v/

Ez a bejegyzés 2008 02 07 16:41-kor készült és a következő kategóriákban található: Újság cikkei. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.