“Holnap utazom Afrikába!” ujságolta régen hallott ismerõsöm a vonal másik végén. “Micsoda véletlen” mondtam “ Én is holnap indulok, több mint három hetes Jáva – Sulawesi – Bali körutamra”. Kölcsönös jókivánságok, majd beszélgettünk hivatásról, családról és még sok minden másról, majd mondandóját így fejezte be: ”Tudod, csak kevesek tudják, hogy nyaralni megyek, pláne külföldre. Mifelénk nagyon irigyek, sõt gyanakvóak is az emberek. A legtöbbje azt hiszi, hogy azért tudom ezt megtenni mert lopok, csalok, nem fizetek adót, szóval azt fel sem tételezik, hogy tisztességes munkámból tudok takarékoskodni, és a becsületesen szerzett pénzbõl telik ilyesmire” mondta indulatokkal, ugyanakkor szomorúsággal telve hangjában.

Próbáltam meggyõzni, hogy eltúlozza környezete megítélését, hiszen mások örömének csak örülni lehet, sajnos azonban nem tehettem többet, mint szerencsésnek éreztem magam, amiért Én, ebben a tekintetben, egy elõitélet mentes közegben élhetek.

 

 

Igen, holnap utazom! Bõröndöm, összecsomagolt holmijaimmal, indulásra készen állt az ajtó mellett, utazó öltözetem is makulátlan rendben sorakozva várta, hogy elérkezzen a másnap. Útlevél, repülõjegy, bank és hitelkártyák. Fényképezõgép, telefon, laptop. Ki az, akitõl még el kell köszönjek, mi az amit még el kell intézzek? Kérdések, tennivalók, amik részei a leggyakorlottabb utazó életének is, de miután megnyugadva állapítottam meg, hogy senkit és semmit nem felejtettem el. Más dolgom nem volt, mint a forró fürdõ elõtt meginni egy csésze illatos gyógyteát, hogy aztán néhány órát pihenjek a hajnali ébresztõ elõtt.

 

Túl fáradt, vagy túl izgatott voltam, nem tudom, de a nyugalmat hozó álom-tündér csak nem akart megérinteni,  gondolataim folyamatosan tértek vissza egy napokkal ezelõtt látott filmre, amit felfoghatok akár véletlennek is, minden esetre, nem a mostani volt az elsõ alkalom, hogy utazásom körüli napokban, a leggyakrabban nézett TV csatorna katasztrófa filmet vetített. Az Airplane címû alkotás a hetvenes évek sikere volt. Föszereplõje, Robert Hays, aki egy alkoholista, repüléstõl félõ pilóta, és a film betétdala, Don’t call me Shirley, sokáig vezette a nézettségi listát és bár ez a happy end komédia nélkülöz minden olyan elemet – erõszak, patakokban folyó vér – ami a XXI-ik század filmnézõinek igénye, nem nélkülözi azt a valós tényt, hogy egy repülõgép, mûszaki vagy emberi hiba miatt, bármikor lehet tragédia helyszine. Tudom, hogy a közúti közlekedés során sokkal nagyobb a balesetek elõfordulása, mint repüléskor, ez a film mégis azt a kívánságomat erõsítette meg, hogy szeretném ha ez az Indonéziába vezetõ és onnan haza repülõ több mint huszonhatezer kilóméternyi utam, a felszállástól a landolásig sima lenne. Mert, nem mintha különösebben érdekelne, hogy hol kell befejeznem földi létemet, de ha már lehet, akkor inkább párnák között, mint egy lezuhant, felrobbant gépmadárban történjen ez.

 

 

Bécstõl 18 kilóméterre, az egykori katonai, ma teherforgalmi és évi 18 millió polgári utast kiszolgáló repülõtér, Schwechat volt a találkozási pontja ideális létszámú, 15 fõs csoportunknak. A 830 millió eurós költségvetésû munkálatok okozta lezárások miatt – amiknek 2013-ra kell elkészülni, és aminek része új irányitó torony, korszerû kifutópálya és olyan terminál építése, ami nagy testû gépek, Boeing 777, Airbus A340-600 fogadására is alkalmas – megnehezítették ugyan az eligazodást, de végül mégis mindenki megérkezett a repülõtér nemzetközi járatokat indító elõcsarnokába.

Miután repülõjegyem adatai az tlevelemben szereplõkkel egyezett, sõt az utas listával is, feladható egy böröndömet lemérték, hurrá, súlya nem volt több a megengedett 20 kilónál, és felcímkézték a célállomásig. Lévén, hogy nem közvetlen, hanem egy átszállásos utazás kezdetén voltam, most is, mint minden hasonló típusú utamnál – talán mert volt már elkeveredett bõrönd esetem – némileg aggodalmaskodtam. Bíztam azonban a repülõtéri alkamazottak pontos munkájában, még akkor is, ha nem igazán szeretem az ilyen, egyik járatról a másikra való átrakásos dolgot, hiszen csak egy véletlen, és már is más gép gyomra felé irányítódhat kis cókmókom. Talán ezért is lesem árgus szemekkel minden érkezéskor a futószalagon kanyorgó csomagokat és lélegzek fel megkönnyebbülten, amikor felismerem bõröndömet, még ha néha összetört romjaiban is.

 

 

Repülõgépre felvihetõ, egy kézi táskámra is poggyász címke kerûlt, visszakaptam útlevelemet, repülõjegyemet, rajta a feladott bõröndömet igazoló cédulával és megkaptam beszállókártyáimat is a Vienna – Doha (Qatar) – Doha – Jakarta (Indonesia) járatokra. A ki, hova ül a repülõgépen, azt hiszem nem csak számomra mindig egy nagy talány, mert sok légitársaság csak a jegykezelõ pultnál ad ülõhelyet, így aztán ezen a helyen történik a besoroltatás, hogy majd mindenki azon a helyen élvezhesse vagy szenvedhesse végig az utat, ahova azt kijelölik számára. Jobb esetekben azonban felvetõdik a kérdés, hogy na akkor most window (ablak) avagy aisle (folyosó/oldal) ülést szeretne a kedves utas? Megvallom, ez egy igazán szükséges ajánlat, hiszen minden utasnak, így nekem is vannak egyéni igényeim. Még ha nagyon korlátozottak is a lehetõségek. Vannak ugyan is akik csak ablak mellett szeretnek ülni, vannak akik csak az utastér legutolsó ülésén tudják elképzelni az utazást, vannak akik nem hajlandóak a vészkijárat melletti ülést elfoglalni, szóval a check in ebböl a szempontból is egy meghatározó hely. Kérésemnek megfelelõen, szerencsémre, mind a két járatra, folyosó melletti ülést kaptam. Régen bevált gyakorlatom ez, nem csak mert nem szeretem ha ablak mellett ülve, hosszú órákig hûti testem fél oldalát a fagyos gép féme, hanem mert így nem kell utitársaimat többször is zavarni, éjszakán át tartó, hosszú utazás alatt esetleg felébreszteni a szomszédomban ülõt ha fel akarok egy kicsit állni, hogy mozogjak, vagy eljussak a természet hívását kiszolgáló helyre. Ennyi kis luxus igazán kijárhat annak, aki csak túrista osztályra vált jegyet. Közben örültem a cumputer, világot behálózó pozitív voltána,  hiszen segíségével már Bécsben tudtam, hogy 3,989 kilóméter és öt óra húsz perces repülés után, ha megérkezem Doha-ba, mely beszálló kapuhoz kell menjek, és hova kell üljek, hogy kilenc óra alatt  tegyek meg egy másik gép fedélzetén, 6,903 kilóméter távolságot Java fõvárosáig, Jakarta-ig. Most azonban, még csak Scwechat volt a helyszín, ahol mielõtt a D21-es beszálló kapuhoz jutottam volna, át kellett mennem egy ellenőrző átvilágításon. Kézicsomag, pulóver, mindenféle elektromos dolgaim (fényképezõgép, telefon, laptop) elõre elkészített, szabvány méretű, átlátszó zacskóba rakott, gépre felvinni szándékozott folyadékaim (parfüm, szájvíz) és a külön bemutatásra váró gélek és krémek (fogpaszta, make up, kézfertõtlenítõ) kerültek a biztonságiak által adott dobozokba, majd gurultak az X-ray gép elé, ahol éberen átvizslatták, hiszen 2001. szeptember 11. eseményei óta, soha nem tapasztalt szigorúsággal ellenõriznek utasokat és csomagokat, a nagyobb repülõtereken.

 

 

Ennek ismertében, fel voltam készülve, hogy le kell venni a cipõmet is átvilágításra, már vettem volna elõ azt a papucsomat, amit sok nyugati ország repülõterén adnak hasonló vizsgálatok elõtt mert, hogy sem mezitláb, de még zokniban sem szeretek mászkálni, ki tudja mikor takarított, fertõtlenített területen, na de cipõ levételre itt nem tartottak igényt. Igaz minek is ez egy olyan biztonságos repülõtéren, amit messze elkerûlnek az olyan utazni vágyók, akik cipõjük vastag talpába rejtett bombával akarnak ártani. Fel voltam készülve komolyabb ellenõrzésre is, hiszen tudtam, hogy miután  az amerikai Northwest Airlines egy járatára 2009 karácsonyának napján egy nigériai származású, Al Qaeda szimpatizáns fiú, alsónadrágjába rejtve tudott felcsempészni bombát, csak mert a hagyományos X-Ray a szerkezetet nem mutatta ki egy modernebb technikát alkalmazzák. Az, hogy a ‘gatyás terrorista’ nem tudta a repülõt felrobbantani, csak annak a véletlennek volt köszönhetõ, hogy a szerkezet csõdõt mondott.  Az új un. FBS-rõl pedig csak annyit, hogy Amerika már tizenkilenc repülõterén mûködteti ezeket a virtuálisan meztelenre vetköztetõket, amik milliméter hullámmal üzemelnek, három dimenziós, fekete-fehér, árnyképes felvélelt adnak az átvilágított egyén teljes testfelületérõl. Be kell lépni egy kis fülkébe, rá kell állni az elõre megrajzolt talpakra, oldalra széttárni a karokat 15 másodpercig maradva mozdulatlanul, hogy aztán felvéve ugyan ezt a pozíciót, két karomat magam elõtt tartva várjak egy újabb fotóra.

 

 

Mivel több millió utazóhoz hasonlóan ez nekem is sértette  személyiségi jogomat, hiszen pucér valót csak az orvos vagy a halottkém nézegethet, így változott a módi, és manapság  azonos nemünek kell lenni az átvilágítandó utasnak és a FBS monitort nézõnek, a  tisztességes utasok felvételei pedig megsemmisítõdnek. Nos, mivel Scwechat ilyen masinkóval még nincs felszerelve, ez a fejezet utamból itt kimaradt így laza könnyedséggel mentem át a régi módi röntgen kapu alatt, ami nem adott éles hangott, hogy menjek át alatta megint, mert valami gyanús van rajtam, hanem zöld lámpácskája jelezte, hogy a repülõgéphez vezetõ út ezen részén is túl vagyok. Az útlevél ellenõrzés – mert jobb többször mint egyszer sem – mit sem jelent itt annak, aki EU polgár, aki  viszont – mint jó magam is – ezen a határon túli, az  csak várja ki a sorát egy másik ügyintézõ elõtt kanyargó tömegben. Egy pillantás az indulást jelzõ táblára, Qatar Airlines 096-os járata, Doha-ba, 16:15-kor megy. Rövid várakozás a beszálló csarnokban, majd elõször az elsõ, aztán az üzleti, végül a túrista osztály utasait szólítják, soronkénti rend szerint, kezdve ezt a leghátúl ülökkel, hiszen így folyamatosan tölthetõ fel az utastér. Beszálló kártya egyeztetése az utaslistával, kis gyalaglás majd néhány perc múlva elhangzik a bûvös mondat, amiért ez az egész, több mint négy órán át tartó procedúra tartott, Welcome on board. Üdvözöljük a fedélzeten! Köszönt hatalmas mosoly közepette a légikísérõ, majd irányít a megfelelõ folyosó felé. Üdvözlöm  magam én is, közben arra gondolva, hogy igaz, hogy ez a köszöntés általában akkor szokott elhangzani, amikor valaki hajó fedélzetére lép, ám már régóta megszokottá vált ez a légiközlekedésben is, ebben az esetben meg kifejezetten találó, hiszen ez a 306 utast befogadó Airbus A340-300 valóban olyan mint egy hajó. Hatalmas légi hajó.

 

 

Nagyon sok légitársaság, különbözõ színvonalú repülõgép típusán utaztam már, viszont a Qatar airline fogalom a légiutazók körében. Nos, ime, elérkezett ez az alkalom is. Utas vagyok egy olyan gép egyikén, ami 1993 óta néhány végtelenûl gazdag arab uralkodó család tulajdonában van. A 15 ezer alkalmazottat foglalkoztató, 84 különbözõ típusú repülõgépet birtokló cég, Doha-ból irányítja 96 város felé a világ legszínvonalasabb, öt csillagos légitársaságát. A Qatar airline – aminek felségjele a burgundi szinû Oryx fej – ezt az elismertséget 2009-ben nyerte el, földi és légi szolgáltatásainak magas színvonala okán. Az elsõ és üzleti osztályon átmenve láttam, de főleg a fedélzeti magazinban olvastam, hogy az elsõ osztály 8 utasának kellemét, az ülések 180 fokos szögben való forgathatósága, ággyá alakíthatósága és a beépített masszírozó gép biztosítja. A személyre szabott, elõre megrendelt ételkülönlegességek és a pezsgõ, részei a jegy árának. Az üzleti osztály 42 utasának kényelmét is forgatható, masszírozó gépes ülések adják, viszont nincs rendelt étel és pezsgõzés sem, csak a típus menü. Mindezek mégis jóval magasabb luxusok, mint az, ami a 256 üléses túrista részére jár, ahol 2-3-2 elosztásban voltunk szardíniás dobozolva. Igaz, ez a szint, a tágasabb ülések, amik háttámláján televízió van, amin a programok a képernyõ érintésével válogathatóak, az út során kétszer is felszolgált, komlett, meleg ételek, többszöri snack, változatos italak (csak pezsgõ nem, viszont, whisky, gin, vodka, borok, üdítõk) pihenéshez kapott párna, pléd, alvó maszk és zokni, tisztasági csomag, magasan meghaladta a fapados kategóriát. Az pedig, hogy a Quatar gépen a mellékhelyiség használata nem volt elõírásokhoz kötve, magától értetõdõ természetesség, nem úgy, mint tapasztaltam ezt, legnagyobb megdöbbenésemre egy magyar légitársaság által mûködtetett, London-Budapest gépen, aminek fedélzetén, kényszerû csatlakozási ok miatt voltam csupán. A mai napig sem tudom eldönteni, hogy ez a megalázó felszólitás hogyan címzõdhet kultúrált utasnak. Vagy érezzem szégyenemnek, hogy számomra nem ez a gesztus képezi a másokkal szembeni udvariasságot?! 

 

 

Na, de csak ne emlékezgessek ilyesmire, hiszen itt vagyok a Qatar Airbus fedélzetén. Az utazás minden mozzanatát, folyamatosan tudtam kisérni a monitoron. Kezdve attól, hogy a biztonsági tudnivalókat sem élõben, hanem filmen ismertették, addig, hogy a felszállás és a landolást is nézhettem. Olyan érzés volt, mint ha magam is a pilóta fülkébõl láttam volna, ahogy a gép gurúl a kifutópályán, emelkedik fel a levegõbe, hogy aztán a képernyõn folyamatosan haladjak a repülõ adott pozíciójával, majd érjek talajt közel öt és fél óra múlva Doha repülõterén, ahol csak átszállásra valónyi idõ volt. Jól ismert folyamatok, aztán a Doha -Jakarta járat utasait beterelték egy váróba, összezsúfolva a legkülönfélébb nemzetek tagjaival, ahol  várni kellett azokra a buszokra, amik  közel negyedórás  buszozás után megérkeztek a repülõhöz, amibe azonban beszállni nem lehetett, mert hogy az indulásra váró Airbus még közel sem volt indulásra kész, javában tartott a csomagok bepakolása. Izzadás a buszban, mert hogy Doha még éjszaka két õrakor is ontotta magából a hõséget. Heuréka, elérkezett a pillanat, megindult a roham a gép felé, aminek fedélzetén ugyan az utaskísérõk igyekeztek a tömeget irányítani, de valójában elég nagy volt a zûrzavar és kellett némi ügyesség az ülõhely megtatálásához. Hol itt az öt csillagos szolgáltatás? Ez is a híres Qatar airline, értetlenkedtem, de a tény tény volt, így aztán utam ezen szakaszán toleranciámra és türelmemre határozottan szükségem volt. Az út ezen szakasza csak annyiban különbözött az elõzõtõl, hogy ez kilenc óra hosszat tartott.

 

 

Ez alatt mozizás, etetés, itatás  (elismerésem annak a nyolc utaskisérõnek, akik a túrista részben húzgálták, toszigálták az ételes kocsikat az ülések közötti keskeny folyosókon, kiosztották, beszedték a tálcákat, felszolgálták az italokat, hiszen bizony ez kemény fizikai, pincéri munka volt) némi kis alvás ( bár erre  én mindenféle mozgó közlekedési eszközön képtelen vagyok) idõzónák átrepülése, miközben besötétedett és megvirradt, aztán  reggeliztetés. Annak ellenére, hogy elgémberedett tagjaim idõközönként igyekeztem megmozgatni, annak ellenére, hogy tudtam, hogy milyen hosszú utazás vár rám, fáradt, sõt fizikailag kimerûlt voltam a várakozások, tizenöt órai repülés és 10892 kilóméter megtétele után, ám ahogy megérkeztem Jáva szigetének fõvárosába Jakartába, minden fáradságom elfelejtõdött. Célba értem.

Mutatsd magad Indonézia, szépségeid, árnyoldalaid látni akarom, adj élményeket, megismerésedre, felfedezésedre készen vagyok.