Tizenhét év, egy másik tizenhét!
Tizenhét év egy ember életében sem kevés, de egy független, csapások után újjáépülõ, inflációval és munkanélküliséggel küzdõ országban sem az.
Ez a történelemben semmicske, apró idõ néha megtelik nemzetpusztító tragédiákkal, mint egykor Mohácstól a török berendezkedéséig, de megtelhet nemzetet felemelõ építkezéssel, mint máskor: az 1832-es reform-országgyûléstõl a szabadságharcig eltelt több mint másfél évtized.
Épp ennyi, tizenhét évünk adódott – hatalmas csapások sora után – végre újból egy független Magyarország felépítésére. Nem volt könnyû: infláció, munkanélküliség, válságok környékeztek bennünket, nagyhatalmak és kelletlen szomszédaink acsarkodtak ránk.
De sikerült. Hazánk lakossága e másfél évtizednél alig több idõ alatt 1.639.479 fõvel növekedett. Az alap- és a középfokú iskolák számát 7.418-ról 13.780-ra, az óvodák számát 975-rõl 1.140-re növeltük.
A meglévõ 187 kórház mellé 160-at építettünk, s bennük megkétszerezõdött az orvosok száma.
2.628 km. elsõrendû országutat építettünk. A vasútvonalak hossza 8.671 km-re nõtt, ebbõl 243 km-t villamosítottunk – magyar találmány alapján.
Dízelmozdony gyártásban világelsõk lettünk. (A magyar gyártású mozdonyok jelentõs része ma is vígan zakatol Dél-Amerika vasútvonalain.)
Duna-tengerjáró flottánk összekötötte vízi útjainkat a világtengerekkel.
Államadósságunkat az idõszak felére kifizettük, a gazdák összes tartozását elengedtük.
Megteremtettük mindenki számára a szociális ellátórendszert. Biztonságos mûködéshez szükséges vagyonnal láttuk el a nyugdíj- és betegbiztosítókat.
Budapest (gyógy)fürdõvá-rossá vált. Nyaralótelepeket építettünk a munkásoknak a Dunakanyarban, a Soroksári Duna-ágban; a tisztviselõknek a hegyvidékeken és a Balatonnál. Filléres vonatok szolgálták a hétvégi kikapcsolódást. A köz szolgáinak (közüzemek dolgozói, köztisztviselõk, közalkalmazottak) vasúti, üdülési, biztosítási, közüzemi díjbéli és egyéb kedvezményekkel honoráltuk áldozatos munkájukat.
Mindehhez a világ egyik legértékállóbb valutájának megteremtése is járult.
Politikai téren önállóságra törekedtünk.
Egy elemi iskola egyik tanárnõje 275 pengõ nyugdíjra volt jogosult. Egy pengõ ma 1200 – 1300 Ft-nak felel meg. (Számolják ki a mai nyugdíjakat.)
Mindehhez az ország megteremtette a világ egyik legstabilabb valutáját. A “dolgozóknak” a munka után nem volt szükségük maszekolni. Ha kedvük tartotta, énekelhettek a gyári kórusban, evezhettek, vagy kötelezõen sportolhattak a gyári sportpályákon, amelyeket nem építettek be a multik. Megtehették, hisz egy fizetésbõl el tudtak tartani egy családot. Gyermekeik az iskolában többek között a hazáról is mertek tanulni, melyre büszkék voltak.
Természetesen nem az 1990 és 2007 közötti, hanem a Trianoni békeszerzõdés okozta sokk utáni, 1920 és 1937 közötti, magára talált országról volt szó.
Lehetne párhuzamot vonva, a sikerek kulcsáról elgondolkodni, az akkori pozitívumokat jó példaként követve, és azokból okulva, alkotó módon cselekedni.
Miért nem tesszük? Miért nem sikerül ez ma?
dr. Papp Zoltán
PÁLMÁSOK SZÖVETSÉGE (x)