Nagyérdemû, kedves Olvasó! Arany gyûrû azoknak a történelmi orosz városoknak az összefoglaló meghatározása, amelyek elhelyezkedésükkel, mint ha gyûrût formálnának, határolják Oroszország fõvárosát.

 

A csendesen folyó Volga 110 kilométerre sodorta hajónkat Yaroszlavtól. Közeledtünk Moszkvához utunk, végállomásához, ám volt még egy hely, ami természetrajzi, építészeti és történelmi szépségei miatt semmi esetre sem maradhatott ki a programunkból. Ez pedig Uglich városa volt, amit, mint egy gyöngyszemet az “arany gyûrűn” jellemeznek. Szépségérõl magam is meggyõzõdtem nem csak ahogy a hajóról megpillantottam a város hagyma kupolás templomait, hanem amikor néztem a gazdag ikonosztázokat, hallgattam a régmúlt eseményeirõl szóló idegenvezetést, vagy amikor vásárolva kóboroltam a piacon, kóstolgatva a környezõ falvakból hozott megannyi friss gyümölcsöt.

 

 

Régészeti leletek idõszámítás előtti korra, írásos feljegyzések és egy a város alapításával kapcsolatos legenda 937-re nyúlik vissza, amikor Igor herceg és kísérete azért ment a szlávok által birtokolt ezen kereskedelmi központba, hogy lakóit népszámlálás útján tegye kijevi fejedelemsége adófizetõivé. Az ötletért a helybeliek azonban egyáltalán nem lelkesedtek, ezért két fa közzé kötözték, és az erdõben hagyták a hivatlan látogatót.

 

 

Hivatalos forrásokban az Uglich-ra vonatkozó következõ dátum 1148, amiben a település már mint rosztovi fejedelemség, szerepel. A város története a Moszkvához való tartományi csatolással folytatódik, majd mongol és tatár pusztítással, 1462-tõl pedig Nagy András hatalomra lépésével, amikor könyvnyomtatással, analfabétizmus felszámolásával, kõ épületek létrehozásával kezdõdött el Uglich aranykora. Felépült a Kreml palota, kolostorok, templomok nõnek ki a földbõl, ismét felpezsdül a kereskedelem, amíg be nem bekövetkezett az orosz történelem leggyászosabb napja, amit IV. – Rettegett – Iván halála indított el. Cárságát idõsebb, szenti allûröket képviselõ, mentálisan fogyatékos, epilepsziás, utód nemzésére nem képes fia, a harangos gúnynevet viselõ Fedor – lévén, ahol járt, soha nem mulasztotta el megkondítani a harangokat – vette át, akit azonban a legkevésbé sem érdekelt a politika. Élénken érdeklődõtt viszont a cárság ügyei, de fõleg a hatalom iránt tanácsadója, egyben apósa, a bojár Borisz Godunov. Fedornak – apja ötödik vagy hatodik?! házasságából – volt egy fiatalabb testvére – Dimitrij Ivanovics – is, aki a trón utódlásban útjában volt Borisz Godunov nagyra törõ terveinek, nem riadva vissza attól, hogy 1584-ben, anyjával és annak testvérével egyetemben, az Uglich-i Kremlbe száműzze Dimitrij-t. Az itt töltött évek alatt – 1591. május 15-én – különös, igaz cári körökben nem szokatlan esemény történt. A tíz éves Dimitrij, tisztázatlan körûlmények között meghalt. Azt, hogy véletlenûl vágta-e el torkát, a késsel dartot játszó trónörökös, vagy a semmitõl vissza nem riadó bojár bérelt fel uglicsi lakosokat a mészárlásra, nem igazán lehet tudni, tény csupán az, hogy Borisz Godunov lett az orosz cári trón birtokosa 1605-ben bekövetkezett haláláig, ami után Oroszország helyzete kaotikussá vált, és  a polgárháború zûrzavarai alól Uglich sem mentesûlt. Lengyelek, majd svédek szállták meg a várost, aminek emlékét azonban megõrizte a történelem, az irodalom – Puskin elbeszéléseiben – és a zenemûvészet – Musszorgsky által megzenésített Borisz Godunov címû operában. –

 

 

A zavaros idõk a 17. század második felére megcsillapodtak. A Romanovok alapítottak dinasztiát, és ebben a viszonylagos konszolidáltságban Uglich ismét fejlõdésnek indult. A cárevics emlékére felépült a Szent Dimitrij vére templom, 1713-ban pedig a Átváltozás katadrálissal bõvült a Kreml, vonzva zarándokok tömegeit. Kellõ nyomot hagytak a városon a modern kor évszázadai is. Mesterséges tó 249 km2 vízfelülete termel energiát, kiemelt helye van a cipõgyártásnak és a Csehov testvérek – mint egykori helyi lakosok- az orosz irodalmat, színmûvészetet, kultúrát hirdetõ központtá tették Uglich-ot. A kommunista idõk maradványai a többnyire elhanyagolt állagú, szoc-reál épületek és egy Lenin szobor. Útban a Majakovsky hajó felé, szerény anyagiakkal járultam hozzá a kétszemélyes utcai énekesek produkciójához, majd számolgatva, hogy hazai szeretteim közûl kiknek megajándékozására is van elkötelezettségem, vetettem be magam a kikötöig vezetõ hosszú de elkerülhetetlen – nem rossz üzletpolitika! – bazársorba, ahol kedvemre nézelődtem fémbõl készített, vörös csillaggal dekorált pálinkás flaskák, kézzel festett – eredetinek hirdetett?! – házi ikonosztázok, róka prémek, usánkák, szõttesek és sok más portéka között. Mert hogy helyi jellegzetességek nélkûl, nem múlhat el, egy idegenbeli vakáció sem. Vagy még is?