Útközben
Még tavasszal történt, hogy 18.20 órakor a Volán Szeged-Szentes közötti járatán a buszvezetõ mögötti harmadik sorban két fiatal nõ ült. A negyedik sor külsõ székére ültem. A Budapesti körútnál a felszállók elején szép szál fiú jött. Megállt és kérdezte tõlem, leülhet-e? Igen, válaszoltam, és beült az ablak mellé.
Az utána jövõk az üres helyekre figyeltek. Jól öltözött férfi az elõttem ülõ lánytól kérdezte: Leülhetek? A válasz egyértelmû “nem” volt.
A férfi egy pillanatig gondolkodott, majd a jármû vége felé ment. Mi az elutasítás okát nem értettük. De megláttuk, roma – hátrányos helyzetû – fiatalember volt. A “ruha teszi az embert” szólás-mondásunk most nem igazolódott. Útitársammal a lány magatartását helytelenítettük. Ez indította el a beszélgetésünket.
A fiatalember a Horváth Mihály Gimnáziumra tisztelettel emlékezett, így Gidófalvi György és dr. Lucza Istvánné pedagógusokra. Megjegyezte: a “szigorú tanárok módszereit szerettem.” “Másodéves egyetemi hallgatóként helytelenítem a magas útiköltséget és az albérlet terheit.” Azonos véleményünk lett pl. a rendszeressé vált tûzijátékok, a közintézmények kivilágítási költségeit illetõen. Ezeket takarékosan hasznos célra kellene fordítani. De ki figyel erre oda?
A beszélgetõtársam már érdeklõdik a majdani munkalehetõségek iránt. A lányok melletti helyek üresek maradtak Szentesig. Útitársamtól elköszöntem, õ a tér északi oldalán ment a Petõfi utca felé, visszanézett. Én a déli oldalon ballagtam a Kisér felé. Gondolkodtam. Az embert nem a bõre színe szerint illik osztályozni.
Íme egy család története. Tisza Kálmán csongrádi cigány ember a múlt század közepén a tanulásra, munkára nyíló lehetõségekkel élt… A budapesti Épületfestõ és Mázoló Nemzeti Vállalatnál festõ-mázoló szakmát tanult. A szegedi DÉLÉP Vállalattól kitüntetéssel ment nyugdíjba. A fia is 34 éve dolgozott a fenti vállalatnál és jogutódainál azok felszámolásáig. Festõ-mázoló munkakört töltött be egészen ez év július 29-ig.
Kátai Ferenc