“A hazámnak csak nem adok bóvlit?!” – Csíky doktor hetven éves
“A vonalrajzot ne add fel soha, abban vagy nagy!” – mondta az akkor 16 éves Csíky Lászlónak Barcsay Jenõ Kossuth-díjas festõ, grafikus mûvésztanár. De még fiatalabb volt a mi orvos-szobrászunk, amikor maga Kodály figyelt fel rá egy szegedi éneklõ-rajok megmérettetésen, ahol az iskolai kórusban szólót énekelt. A székely népdalról Kodály azt mondta: így csak az énekli, aki azt az anyatejjel szívta magába.
Dr. Csíky László e hónapban betöltötte 70. életé-vét. Kicsit számot vetettünk, hogy lássuk, mekkora utat járt be, s amint ránézek legújabb bronz portréjára, amely Chopint, a lírai muzsikust és zeneszerzõt ábrázolja, látom a letisztult, kiforrott vonásokat. A vizuális láttatás mûvészetét választotta, amint fogalmaz, ahhoz nem kell tolmács. Pedig ikerben hordozta magában a képességet az éneklésre, a versírásra is, de mára az autodidakta mûvész bebizonyította, helyesen döntött. Alkotói pályája célba ért, ábrázolása beérett.
– Miért kaptak ekkora hangsúlyt a pályája során a karikatúra szobrok? – kérdeztem.
– Ötven éves koromig alig-alig készítettem szobrokat. Apám jó idõben felhívta rá a figyelmemet: “a mûvész kenyér nyomorkenyér.” Alkotói energiáimat részben a sportba, részben az orvosi tanulmányaimba fektettem, hiszen a gyermekeim felnevelése mindennél elõbbvaló volt. Ám amikor egyszer a lányom sírva azt mondta: “ Apa, te akkora tehetség vagy, alkoss!” Megható biztatása megváltoztatott – válaszolta.
– Miért a karikatúrák? A gyors siker miatt, hiszen két éven belül már világversenyt nyertem – tette hozzá.
– Kiknek a portréját készítette el legelõször, emlékszik még rá?
– Talán Kós Károly erdélyi építész lehetett az elsõ… Aztán elkészült Rákóczi, Széchenyi, Deák, Kossuth, a Nobel-díjasok… Szent-Györgyi Albert megformázására pl. harminc évig készültem. Szerencsém volt vele személyesen is találkozni, és jól megfigyeltem a mozgását, gesztusait, mimikáját. Ennyi idõn át érlelõdött bennem.
A visszaemlékezés közben megállunk egy percre, mert a világért se mulasztaná el megemlíteni, ha már a sokat vitatott Széchenyi szobra szóba került:
– Széchenyi leszármazottja Bécsben él, és levelet küldött nekem, hogy nagyon tetszik az ábrázolásom. A hazámnak csak nem adok bóvlit?!
Visszafogott mosolyt látok az arcán. Neki, akit szerte a világban szobrász nagyságok tucatjai láttak el tanáccsal, bíráltak és minõsítettek már.
– Érezte valaha úgy, hogy a pályája során kompromisszumot kellett kötnie?
– Egész életem egy nagy kompromisszum, hiszen az egyetemen, míg a bal agyféltekém az elõadóra figyelt, a jobbal rajzoltam, mégis az egyik legjobb volt a belgyógyász alapvizsgám. Most lehet, hogy nem azt mondom, amit hallani szeretne, de ma is szívvel, lélekkel harcolok a betegeim életéért, becsülettel, hivatástudatból. Eszembe nem jut, hogy ennek ára volna…
– Szobrászatában hány százalékban van jelen az orvos?
– Michelangelo vagy Leonardo Da Vinci rengeteget boncoltak, hogy lássák, hogyan épül fel az emberi izomzat. Én is bejártam két éven át az Anatómiai Intézetbe, önszorgalomból ugyanezért. A zsíron keresztüli izomfeszüléseket grafikusan a boncteremben rögzítettem. De látja Chopin vonásait, a belsõ arcizmok fiziológiai szempontból is mûködnek, anatómiailag precízek. Említhetem a Táncoló székely alakját, így táncolunk mi, székelyek. Amit hoztam magammal, azt tükrözöm. De akkor is, amikor az olimpiai bajnok kalapácsvetõ Zsivótzky alakját ábrázolom, a saját dobótechnikámból sokat merítek.
– Összeszámolta már, hány országban volt kiállítása, és melyik helyszín volt a legkedvesebb ezek közül?
– Nem, nincs ilyen statisztikám, és nincs kedvenc helyszín sem. Számomra a családom a legkedvesebb. Nem így mérem a dolgokat. Elõször Marosvásárhelyen volt kiállításom, utána Párizs következett. Franciaországban nyolcszor, Kínában háromszor mutatkozhattam be. Talán sikerült a magyar kultúra méltó követének lennem mindannyiszor. Ám mégis a legkedvesebb váratlan meglepetések idehaza értek, amikor olyan fontos személyiségek jöttek el megnézni az alkotásaimat, akikre nem is számítottam.
– Ha azt mondom, a jelen…
– Megöregedtem. Beteg azért nem vagyok. Annyi minden történt velem ez idáig, könyvet kellene írnom… Saját szórakoztatásomra újabb és újabb nagyságokat választok ki, hogy megformázzam õket és addig kezelem a betegeimet is, amíg csak bírom. Megtiszteltetés orvosnak lenni és segíteni. Látni a betegeim ragaszkodását, érezni a szeretetüket nap mint nap.
Kép és szöveg:
Dömsödi Teréz